2006.09.04., focitipp.hu

A magyar futballból áradó primitív mentalitással egy kifőzdét sem lehetne sikeresen üzemeltetni. Márpedig a futball ennél lényegesen összetettebb rendszer, úgyhogy jobb, ha már semmin sem csodálkozunk.

Volt egyszer egy izland-magyar

Töredelmesen bevallom, legalább tíz éve hidegen hagynak a magyar válogatott mérkőzései. Pontosabban, a magyar futballválogatott mérkőzései, mert a vizipólósoktól Igaly Dianáig bármilyen komoly sportteljesítmény megadásra késztet. A magyar futballválogatottat azonban tíz éve nem tudom komolyan venni. Sosem felejtem el 1995. június 2-át, amikor Izland Reykjavíkban legyőzte a magyar válogatottat 2:1-re. Nem a vereség fájt igazán, hanem amit a zajmikrofonban hallottam. Mészöly Kálmán ordítását a csereként beállt jobbszélsőnek, talán Csertői Aurél volt az: „Gyere ki a vonalhoz bazdmeg!". Eszembe jutott, hogy a serdülő 1-ben is nagyjából hasonló stílusban kaptuk az utasításukat. De ez a magyar válogatott volt, és én akkor értettem meg, hogy létezik a „futball" és létezik a „magyar futball", a valóságos futball egy speciális verziója. És ekkor értettem meg azt is, hogy ez a magyar futball menthetetlen.

Kikapni, így

Ebből láthattunk ízelítőt Norvégia ellen szombaton este. Mert most sem az volt a baj, hogy kikaptunk, hanem az, ahogyan kikaptunk. A legcsekélyebb méltóság nélkül, óvodás védelmi hibákkal, köténygóllal, lédererákossal, a végén ajándék tizenegyessel. A néző távolságtartó énje csak legyint egyet. Ez van, ilyenek vagyunk, kár álmodozni. A néző távolságtartó énje még csak nem is gúnyolódik szegény Királyon, Égeren, Sowunmin, Bozsikon, senkin. Mert túl könnyű lenne ezen élcelődni. És mert minek, egy ilyen vereséget igazságtalan lenne néhány ember nyakába varrni.

Önámítás és hazugság

A néző egyszerűen csak konstatálja, újra és újra, hogy az egész magyar futball, úgy, ahogy van, velejéig rothadt. Rothadt, mert minden eleme a hazugságra épül. Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy a magyar futball képviselői (vezetők, játékosok, mainstream sportújságírók) az önámítás és a nyílt hazugságok milyen skáláját mutatják be hétről hétre. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk a nyilvánvaló tüneteket.

„Valami megmozdult"

Látjuk a magyar futballistát, aki „a próbajátékon adott egy gólpasszt, de az edző inkább egy honfitársát igazolta le" egy belga másodosztályú csapathoz. A magyar futballistát, aki a vereség után azt mondja a miatta is több száz kilométert utazó a szurkolóknak, hogy „akkor inkább focizzatok ti". A magyar futballistát, akivel a pletyka szerint a menedzsere elhitette, hogy „ne menjen a Bröndbybe, mert a Juventus szeretné leigazolni". A magyar futballvezetőt, aki „egy újabb befektetői csoporttal tárgyal", hogy aztán többet ne is halljunk sem a befektetőkról, sem róla. A magyar futballvezetőt, aki szerint a Rabotnicski Szkopje a bosnyák bajnokságban játszik. A magyar mainstream sportújságírót, aki szerint „mintha valami megmozdult volna", immár tizenöt éve. A magyar mainstream sportújságírót, aki azon gúnyolódik, hogy „már Macedóniában sem a videó az elsődleges adatrögzítési forma, hanem a dvd".

Látjuk

a mérhetetlen primitívséget, az állandó önámítást és hazudozást. És a Vaduz ellen, a Rabotnicski Szkopje ellen, a norvég válogatott ellen láttuk, hogy mi következik ebből a mentalitásból.

A szurkoló márpedig nem hülye

A szurkoló pedig, legyen bármennyire is elfogult, nem hülye, a magyar futball képviselőinek jelentős része mégis hülyének nézi az egész országot, miközben a szurkolókat joggal irritálja mindaz, ami futball címszó alatt Magyarországon zajlik. Éppen ezért a szurkoló lázad: egyszerűen nem megy ki az első osztályú meccsekre. De már a tévében sem hajlandó megnézni azokat. Nem véletlenül mondott le az NB I-es mérkőzések közvetítési jogáról az RTL KLUB: egyszerűen kiszámolták, hogy ez nem éri meg nekik. De a rendszer talán még akkor sem fog összeomlani, amikor már csak kétszer húsz huligán megy ki a meccsekre lecigányozni az ellenfél csapatát. Valahogy azt is meg lehet majd magyarázni. Nekik.

A magyar futball tényleg menthetetlen

Akármerre nézünk, csak butasággal és szűklátókörűséggel találkozunk (őszinte és mélységes tiszteletünk a kivételnek: például az utánpótláskadémiák szervezőinek vagy az alsóbb osztályú klubokat támogató helyi mecénásoknak). Szánalmas nosztalgiával merengünk dicső futballmúltunkon, miközben gyerekes irigységgel tekintünk azokra az országokra, ahol a semmiből néhány évtized alatt felépült valami. A magyar futballból áradó primitív mentalitással egy kifőzdét sem lehetne sikeresen üzemeltetni. Márpedig a futball ennél lényegesen összetettebb rendszer, úgyhogy jobb, ha már semmin sem csodálkozunk.


(ktn.focitipp.hu)

*****