2006.11.19., focitipp.hu

Paolo Montero-interjú

A Juventus egykori hentese kapta a legtöbb piros lapot a Serie A történetében, de szerinte nincs ebben semmi különös. Az apja még nála is keményebb volt a focipályán, és ő sem szereti a panaszkodó futballistákat. A számítógépeket sem, de Lippit és Zidane-t csodálja.

Összezárva egy kínai cellában...

Pekingben történt velünk ez az eset: három csapattárssal hat órán keresztül összezárva, egy kis szobában, nem a legkellemesebb. A bevándorlási rendőrségnek nem tetszhetett az arcom, vagy valami ilyesmi, úgyhogy bezsuppoltak egy kis szobába, ahol három másik csapattársamat találtam. Nem beszéltünk angolul, és fogalmunk sem volt, hogy mi történik. Ma sem értem. Széttépkedték az útleveleinket a szemünk láttára. Az első órában még mosolyogtunk rajta. A hatodikban már olyan sápadtak voltunk, mint egy papírlap.

Legtöbb kiállítás a Serie A történetében...

Sosem számoltam a piros lapokat, amiket kaptam, mások viszont annál inkább. Igaz, hogy engem állítottak ki legtöbbször a Serie A-ban, de ha egy támadó szellemű csapat utolsó embereként játszol, azzal fel kell vállalnod a rizikót. Mindegy, semmit nem bánok. A megítélésem ezzel együtt is fair. Kemény voltam, de sosem rúgtam le senkit szándékosan.

Ütős paródia Monteróról...

Egyszer parodizáltak az olasz tévében. Egy humoros műsor egyik része arról szólt, hogy Paolo Montero megrúg és megüt mindenkit - akit pedig nem tudott rendesen megverni, attól elnézést kér. Vicces volt. Egyáltalán nem bántottak meg vele, sőt.

A csapatszellemről...

A foci a csapatmorálról szól. Ha 25 ember összezárva él egy hónapig, a viták elkerülhetetlenek. Ha a belső problémákat időben megoldjuk, csak erősödik a csapat összetartása.

A Juventus és a Fiat egykori elnökéről...

Umberto Agnelli egy rendkívül elfoglalt ember volt, ezért nem tudott mindig ott lenni, ha meg kellett vele beszélned valamit. Egyik nap hajnali ötkor csörgött a telefonom. A vonal túlsó felén lévő személy Umberto Agnelliként mutatkozott be, én viszont azt gondoltam, csak egy viccről van szó, úgyhogy lecsaptam. Aztán megint felhívott, én meg nem győztem elnézést kérni, amikor rájöttem, hogy tényleg őróla van szó. Akár az éjszaka közepén is felhívott, hogy megkérdezze, hogy vagy, szükséged van-e valamire, aztán elköszönt. A Juventusért élt. Ha felbukkant egy edzésünkön, minden és mindenki leállt, hogy köszöntsük őt.

Miért jobb az angol foci...

A tévében mindig is jobban szerettem a Premiershipet nézni, mint a Serie A-t. Az olasz foci annyira agyontaktikázott, hogy néha még a pályán is elunod magad. Sok a 0:0 és az 1:0.

A legjobb edzőről...

Marcello Lippi volt a legjobb edző, akivel valaha dolgoztam. Ő győzött meg, hogy érdemes a Juvéba igazolnom. Játszottam a keze alatt az Atalantában, amikor pedig meghallotta, hogy esetleg az Interhez igazolok, felhívott, nem lenne-e kedvem inkább a Juventusban játszani. Egy pillanatig sem haboztam.

Névzavar...

Csupán két ember hív Ronaldnak az egész világon. Az egykori juvés Nico Olivera, és a az uruguayi Danubióból Pablo Lima. Pablo kezdte. Az anyáink ismerték egymást, és amikor kiderítette, hogy az első keresztnevem Ronald, elkezdett így hívni. Fel akart húzni ezzel, de sosem bántott meg vele.

A számokról...

Sosem érdekelt, milyen számú mezben játszom, főleg nem annyira, hogy ezen múljon, hogy egy klubhoz leigazolok-e vagy sem. Volt rajtam 3-as, 6-os, 4-es, 13-as, sőt, még 9-es számú mez is, az Atalantánál. Bár, ha már láttak játszani, nem hiszem, hogy bárki a mezszámom alapján csatárnak nézett volna.

Az angol stadionok hangulatáról...

Ne akarj az Anfield Roadon vagy az Old Traffordon játszani! Annyira morajlik a közönség, hogy a saját társaidat sem hallod. Nem tudsz a többiekkel beszélni, ez pedig egy olyan valakinek, aki kiabálva irányit, lehangoló érzés. Amíg Argentínába nem igazoltam, az Anfield és az Old Trafford volt a két stadion, ahol azt hittem, süket-néma vagyok.

Katonaság a fociban...

A Juventusnál az edzések leginkább egy háborúhoz hasonlítottak. Giampietro Ventrone volt az erőnléti edzőnk. Csak úgy hívtuk: a Tengerészgyalogos. Egy igazi tengerészgyalogos fia volt, és katonai vezényszavakkal irányított bennünket. Neki köszönhetően fizikailag bármely csapattal felvettük a versenyt. Utáltuk edzés közben, de imádtuk, amikor játék közben éreztük a különbséget. Egy igazi karakter volt.

A sebesség átka...

A foci manapság annyira felgyorsult, egyes becsúszások a bűntett kategóriába esőnek tűnhetnek. Hallod, ahogy a szurkoló azt kiabálja, "majdnem megölte", holott, lehet, hogy alig ért hozzá a védő az ellenfeléhez. A sebesség miatt minden becsúszás sokkal erőszakosabbnak látszik.

Azért Paolo odalépett, ha kellett...

Mégis vannak nagyon durva belépők. Egyszer 4:0-ra vezettünk a Roma ellen, én meg nagyon keményen felvágtam Francesco Tottit. Egy elkésett belépő volt. Azonnal lesétáltam. A játékvezető kiállított, de rá sem kellett néznem, hogy tudjam, mi az ítélete.

A számítógépek és a finom húsok...

Nem szeretem a számítógépeket. Sok régi Juvés társammal tartom a kapcsolatot, de csak telefonon. Zidane-nal, Davids-szal, Tudorral, Iuliano-val... mindenkivel, aki annak idején eljött hozzám egy jó asadó-t (uruguayi barbecue-különlegesség) enni. Olaszországban külön engedélyt kell kérned, hogy egy grillt beépíthess a házadba, így a húst a kandallón sütöttük meg. Nagyon jól szórakoztunk. Találtunk egy hentest, aki pont úgy, dél-amerikai módra szeletelte fel a húst, ahogy azt kértük tőle. Az európaiak imádták.

Az apai örökség...

Összehasonlítva magamat apámmal, Julio Montero Castillóval, egy szent voltam a pályán. Azok, akik látták őt aktív játékosként, azt mesélik nekem, töredékét örököltem csak annak, amilyen hévvel ő "beleélte" magát a játékba. Ebben egyetértek vele. Azt hiszem, manapság apámnak súlyos problémái lennének a bírókkal...

A vinnyogókról...

Nem állhatom azokat a játékosokat, akik győzködik a bírót, hogy adjon sárgát vagy pirosat az ellenfélnek. A foci arról szól, hogy teszed a dolgodat, és csendben elfogadod, amit kapsz. Kiosztottam és kaptam sok rúgást, könyököst, ütést és köpést, de sosem panaszkodtam.

Visszatekintve...

Megtanulsz hálásnak lenni. Még most is sokat elmélkedem, hogy milyen érzés lett volna megnyerni a Bajnokok Ligáját. Ezt már sosem fogom megérni, de nem panaszkodhatom. A Juventusban játszani és nyerni nagyszerű élmény volt. Zinedine Zidane-t öt éven keresztül minden nap élőben látni, ez volt a legnagyobb áldás.

[Az UEFA Champions magazin nyomán]

(fs.focitipp.hu)


*****