2007.02.17., focitipp.hu

Eszébe jutott valaha, hogy félretett pénzét részvényre cserélje? Ha igen, mit szólna ahhoz, ha nem egy vállalatba fektetne, hanem mondjuk kedvenc futballklubjába?

Angliában nem ritkaság a klubhűseg ilyesfajta kifejezése. Többezer Manchester United-, Aston Villa- és Newcastle-drukker birtokol klubrészvényeket. A foci és a biznisz efféle kapcsolata egyáltalán nem meglepő abban az országban, ahol a legnagyobb befektetési bankok sportrészlegeket alapítanak, s ahol az egy szezonra szóló bérlet akár hétszázezer forintba is kerülhet.

Útban a tőzsdére

Mit keres egy futballklub a londoni tőzsdén? A kérdés jogos, a válasz azonban egyszerű: mint minden más vállalat, tőkét. Ehhez azonban el kell hitetni a befektetőkkel, hogy a kibocsátási áron megvásárolt papír értéke a jövőben növekedni fog. Angliában éppen ez jelentett gondot az elmúlt években. Futballklubot venni a szigetországban többnyire dicsőséget jelentett a milliárdosok számára, s üzleti döntéseiket is többnyire ez a tény vezérelte. A biznisz helyett ugyanis elsősorban a presztízst tartották szem előtt, amikor egymást licitálták túl abban, ki vesz híresebb játékosokat, ki csábít magához horribilis fizetési ajánlattal több sztárt.

Útban a tőzsdéről

Mindez persze önmagában nem eredményezett megfelelő arányú többletbevételt, gondoljunk csak a Leeds Unitedre, amelyet 1996-ban 30 millió fontért vásárolt meg a Caspian Group: a patinás klub, amely 2000-ben még UEFA-kupa elődöntőt, 2001-ben pedig BL-elődöntőt játszott, 2003-ra a pénzügyi csőd szélére került, elsősorban az irreálisan magas bérek miatt. A játékosokat akkor pánikszerűen eladták, ma pedig a kiesés ellen küzdenek - a másodosztályban.
Az ilyen túlköltekezéseknek is köszönhető, hogy a '90-es évek második felében tőzsdére lépő klubok részvényeinek árfolyama csupán töredéke a kibocsátási árnak. Több klub részvényeivel egyáltalán nem kereskednek, vagy pedig kivezették őket a tőzsdéről, mint például a két nagyágyú (Chelsea és Manchester United) részvényeit.

Abramovics: csökkenő indexek

A piac motorja a profit, a szurkolók többsége azonban hallani sem akar a profitorientált szemléletről. Pedig változnak a trendek az angol futballban, főleg az amerikai befektetők érkeztével. A Chelsea-t 2003-ban 140 millió fontért megvásároló (majd további mintegy 300 milliót játékos- és szakembervásárlásra költő) Roman Abramovics befektetése a pénzügyi elemzők szerint soha nem térül majd meg, az amerikai Malcolm Glazer viszont jó üzletet csinált a Manchester Uniteddel. Glazer 800 millió (!) fontért vásárolta meg a ManU-t 2005-ben, s az előrejelzések szerint a 2007/2008-as szezon után a klub becsült forgalma 20 millió fonttal lesz több, mint az eredetileg jósolt 232 millió.

Szép új világ?

A manchesteri Glazer, vagy a hozzá hasonlóan az amerikai élsportban már üzleti tapasztalatokat szerző, s a Liverpoolt felvásárló George Gillett-Tom Hicks páros, valamint az Arsenalt birtokló Emirates légitársaság pénzügyi politikájáról a szakemberek elismerően nyilatkoznak, s úgy vélik, alapvetően ennek köszönhető a futballbiznisz körüli optimizmus a részvénypiacon. A klubok újabban valós kereteket próbálnak szabni a játékosok szerződéseinek, beleépítve olyan feltételeket, mint például a Bajnokok Ligájában való szerepléstől függő fizetésemelés. Ennek köszönhetően hosszú idő után stabilizálódni látszik a játékosok fizetése a Premier League-ben, a klubvezetők pedig ezen kívül igyekeznek újabb reklámlehetőségeket találni, mint például a stadion nevében szereplő cégnév az Arsenal és az Emirates esetében. A Deloitte Annual Review of Football Finance elemzése szerint 2005-ben csak a Chelsea és a Fulham volt veszteséges az angol élvonalbeli klubok közül, a lista élén pedig a Manchester United állt, 33 milliós nyereséggel.

Tévéfüggőség

Ilyen vételárak és fizetések mellett hogyan lehetnek nyereségesek ezek a befektetések? A jegyeladásokból és az ajándéktárgyakból származó bevétel természetesen önmagában nem elegendő. A klubok egyik legfontosabb bevételi forrása a televíziós jogdíj. Ezekkel a jogokkal - más európai topbajnokságoktól eltérően - Angliában a liga rendelkezik, így a klubok csak közvetve juthatnak hozzá a jogdíjakhoz, a ligának pedig lehetősége nyílik csökkenteni a szakadékot a bajnokságban szereplő öt nagy klub (ManUtd, Chelsea, Liverpool, Arsenal, Tottenham) és a többiek között. A tétel jelentőségét jól mutatja, hogy míg 1992-ben az ötéves közvetítési jogdíj kb. 300 millió fontot tett ki, ugyanez az összeg a 2007-2010-es időszakra megközelítőleg 700 millió font évente, s ehhez jönnek még az internetes- és mobiljogok.

Lopni tilos!

Az angol szurkolók lassan megbékélnek a ténnyel, hogy nem helyi futballőrültek, s nem is kedvenc klubjuk egykori sztárjai, hanem komoly üzletemberek érkeznek a Premier League-be. S igaz ugyan, hogy a meccsbelépők és a szezonbérletek árai nem egy esetben az egekig szöknek, a csapatok azonban egyre jobb focit játszanak, ráadásul az új tulajdonosok általában tisztelik a klub hagyományait. A magyar példával ellentétben (lásd a Ferencváros kálváriáját) Angliában ma már nem fordulhatna elő, hogy az ország valamelyik meghatározó futballklubját egyszerűen szétlopják.


(Sánta Attila)

[a szerző az Erste Bank kockázatelemzője]


*****