2005.04.22., focitipp.hu

A Real Madrid újabb válsága

Újabb válság a madridiaknál a Juve elleni peches és a Getafe elleni kínos vereség után. A focitipp.hu galaktikus elemzésre vállalkozott.

Évek óta halljuk, válságban a Real Madrid, igaz minden alkalommal a „klub történetének legmélyebb válságáról” beszélnek a kibicek. A focitipp.hu is csak találgatni tud, de talán érdemes egy kicsit jobban megvizsgálni, mi történhet Madridban.

mi a közös a Juventusban és a Getafében?
Az akár pechesnek is nevezhető Juventus elleni BL-fiaskó után ezúttal a Getafétől is kikapott a „Világválogatott”. A Bajnokok Ligájában folyamatos a visszaesés: 2003-ban az elődöntőben (Juventus), rá egy évre a negyeddöntőben (AS Monaco), idén pedig már a nyolcaddöntőben búcsúzott a csapat a további küzdelmektől. A sorozat szerint jövőre a Madrid már a csoportküzdelmeket sem éli túl, de ne rohanjunk ennyire előre. A bajnokságban valamivel azért jobb a helyzet. A fenti időszakokban elért eredmények: bajnoki cím 2003-ban (emlékezetes párharcot vívva a Real Sociedaddal). Tavaly sokáig toronymagasan vezette a ligát a madridi csapat, azonban egy tragikus tavaszi szereplés után végül visszaestek a negyedik helyre. Idén ugyan másodikok, de a Barcelonával szembeni 11 pontos hátrány miatt gyakorlatilag a bajnoki cím ismét elúszott. És valljuk meg, ebben a szezonban a korábbi évek sikercsapatai is igencsak harmatosak: a Valencia, a Deportivo és a Sociedad is hullámzóan teljesít, nem jelentenek konkurenciát a két sztárcsapatnak. (Ez is magyarázza, hogy a Bajnokok Ligája történetében most először nem jutott be spanyol csapat a negyeddöntőbe.) Az eredmények után nézzük a lehetséges okokat – hová jutott a Real Madrid, és miért?

Luxemburgo: erős kezdés, majd visszaesés
A jelenlegi edző, Wanderley Luxemburgo remek januári rajtja után úgy tűnt, hogy a Madrid végre megtalálta azt az edzőt, aki újra életet lehel a sztárokba és – hasonlóan Vicente Del Bosque-hoz – csapattá kovácsolja őket. A brazil debütálása nem is sikerülhetett volna jobban: akkor ült először a kispadon, amikor a madridiak a Real Sociedad elleni félbeszakadt mérkőzés 8 percét játszották le – Zidane tizenegyesével végül a maguk javára fordítva a meccset. Ezt követően zsinórban hat győzelem, de az utóbbi öt mérkőzésen a Real már csak 4 pontot tudott összekaparni (közte a kínos la corunai vereséggel) így Luxemburgo bajnoki mérlege (beleértve a san sebastianiak elleni 8 percet is) 7 győzelem, 1 döntetlen, 3 vereség. Ez önmagában persze nem annyira kiábrándító, de a BL-kieséssel és a bajnoki cím valószínűsíthető elvesztésével a múlt heti két vereség sokkal jobban fáj, mint máskor és másutt. Az igazi csapás a Real szurkolóinak számára azonban az, hogy egy pillanat alatt illúzióvá vált, hogy Luxemburgo érkezése megoldja a problémákat. A Getafe ellen a csapat ugyanazokat a tüneteket produkálta, amelyek az elmúlt évek válságainak idején jellemezték a Madridot. Lélektelen játék, katasztrofális védekezés, pipiskedő sztárok, sportszerűtlenségek, a nagyképűség és sértettség reálmadridi kevercse.

dudások a csárdában
A mélyrepülés legnépszerűbb magyarázata, hogy a Real egyre inkább kirakatcsapattá vált, amely évente leigazolta a legnagyobb sztárokat, pusztán a nevük miatt. Mert velük könnyebb eladni a mezeket, kulcstartókat, bögréket. Mert velük nagyobb bevételt lehet szerezni a távol-keleti túrákon. Mert ők a legnagyobb sztárok. Emiatt egyfajta sztáreffektus alakult ki a Madridnál, a legendák szerint néhányan ki nem állhatják egymást, csak azt lesik, hogy kinek mennyi a fizetése, Figo nem passzol Zidane-nak, Raul meg Ronaldónak. Az ellenőrizhetetlen pletykák ellenére hónapról hónapra adódik a demagóg kérdés: hány dudás fér el egy csárdában?

sport és tömegkultúra-ipar
Egy másik magyarázat inkább a tömegkultúra-ipar és a sport kapcsolatára vonatkozik, melynek átalakulását a Real Madrid példázza leginkább. A futball az elmúlt tizenöt-húsz évben egyre inkább üzleti vállalkozássá vált. Az üzleti szempontok azonban itt is szembekerültek olyan értékekkel, mint például a klubhűség, vagy a szakmailag megalapozott, tervszerű munka. Elég a madridiaknál maradni: elképzelhető lett-e volna korábban, hogy Butragueno vagy éppen Hugo Sanchez egyszerűen csak átigazoljon a fő rivális Barcelónához? Figonak a fővárosba igazolása például már-már tüntetéseket eredményezett Katalóniában. Vagy elképzelhető lett-e volna húsz évvel ezelőtt, hogy a Real Madridnál márciusban már a harmadik edző alatt is inogjon a kispad? Természetesen ez a folyamat nem csak a Real Madridot érinti: Olaszországban például az idei szezonban már a csapatok felénél edzőváltás történt… Persze ellenpéldák is vannak. Ha már Olaszországban járunk, említsük meg a Chievót, ahol a szakmai munka és az okos játékospolitika szerint egy veronai kerületi csapat négy év alatt három osztályt lépve felfelé első Serie A-s idényében néhány hétig még listavezetőnek is mondhatta magát. Az addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér bölcsessége persze nem minden csapatot jellemez – szinte minden hónapban felmerül, hogy a legnagyobb spanyol vagy olasz klubok is a csőd szélén táncolnak, a Fiorentina még a negyedik osztályt is megjárta Itáliában, de a Real Madrid is csak úgy tudott talpon maradni néhány évvel ezelőtt, hogy eladta egy komplett edzőközpontját.

pop, csajok, satöbbi
A folyamat természetes velejárója, hogy a legjobb játékosok, mint a klubok „arcai” tűnnek fel – már-már olyan szerepet játszva, akár a popsztárok. A popipar és a futball közti első párhuzam során ismét a Real Madridhoz érkezünk – David Beckham és a Spice Girls-ös Victoria házassága kapcsán talán először került be a világ bulvársajtójába nap mint nap egy futballista. A labdarúgás és a popzene között azonban van egy jelentős különbség. A lemezkiadója gyakorlatilag egy bármilyen zenei színvonalú Spice Girls albumot el tud adni egy jól felépített reklámkampánnyal, szexi klippekkel, vagy akár kitalált, zaftos sztorikkal. A futballban azonban van egy bökkenő: a labdarúgásban igenis mérhető a teljesítmény a gólok és pontszámok mértékegysége szerint. A Bajnokok Ligájából való egyre korábbi búcsú miatt ráadásul a klub évről-évre súlyos euró-millióktól esik el. Victoria egy jó sminkessel és fotóssal újra és újra sikeresnek mondhatja magát, David esetében azonban egyre kínosabb, hogy az utóbbi években inkább csak az által meghonosított frizura jut róla eszébe a futballszeretőknek, nem pedig zseniális szabadrúgásai. Mindent egybevetve, a Real Madridnál számtalan jel utal arra, hogy a szakmai szempontok az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorultak a focihoz képest. A madridiak kudarcai jelen pillanatban a futball demokratikus hagyományainak diadalát szimbolizálják sok-sok szurkoló számára.

védelmi deficit
A kínos szereplés magyarázatául a Real játékosainak teljesítményét is szokás emlegetni: a jóllakott, már csak a nevükből élő sztárok nem teszik oda magukat – szól ez az érvelés. Emellett az is kétségtelen, hogy madridban hiába vannak elsőosztályú támadók, ha minőségi védekező játékosoknak híján van a csapat.
A kapuban Iker Casillast sok panasz nem érheti, nem rajta múlik a madridiak sikertelensége. A védelem talán egyetlen megbízható tagja az ős-reálos Michel Salgado. Talán némi összefüggés van aközött, hogy sérülése miatt Salgado sem a Juventus elleni visszavágón, sem a Getafe ellen nem játszhatott. A védelem közepén kezdődnek a problémák: az AS Romától igazolt Walter Samuel Olaszországban hozzászokott a kemény játékstílushoz, de római góljainak és megbízhatóságának nyoma sincs Madridban, leginkább durvaságával tűnik ki a mezőnyből. Ivan Helguera évekkel néhány éve még a középpályán játszott, és ott jobban is ment neki… A védelemben időnként szóhoz jut Raul Bravo, de róla elég annyit elmondani, hogy szinte minden harmadik meccsen összehoz egy gólt az ellenfélnek. Hivatalosan a Real Madrid játékosa jelen pillanatban Jonathan Woodgate is, akit még nyáron szereztek meg a védelem erősítésére – ő azonban sérülése miatt még pályára sem lépett idén…

túlzott elvárások
A balhátvéd poszton játszó Roberto Carlossal el is érkeztünk a csapat sztárjaihoz. Szimpátiájuktól függően a szurkolók már mindegyiküket kikiáltották bűnbaknak. A régóta Madridban játszók közül Raul évek óta valóban csak árnyéka önmagának és Roberto Carlos sem tud sokat felmutatni egy-egy sistergős bombán kívül. Az újabban igazoltak mindegyike felszívja magát időnként egy meccsre, de tartósan jó teljesítményre egyikük sem képes. Ha csak a Juventus elleni BL-párharcot nézzük, az első találkozón Zidane, Torinóban pedig csak Ronaldo játszott képességeihez illően.
A Real Madrid szereplésének kulcskérdése szakmai szempontból valójában a csapat sztárjainak produkciója és a velük szembeni elvárások túlértékelése. Madridba igazolásukkor már mindegyikük túl volt néhány évvel pályafutása csúcspontján (talán csak Owen jelent ez alól kivételt), bár az adott pillanatban még tényleg Európa legjobb játékosai közé tartoztak. Posztjukon azonban immár hosszan lehetne sorolni azokat, akik időközben hasonló formátumú és sokkal eredményesebb játékosokká nőtték ki magukat, és akik Real mezben pompázva vitathatatlanul „galaktikusoknak” vallhatnák magukat. Röviden sorolva elégedjünk meg a középpályán Deco, Ronaldinho, Kaká, Lampard, a csatársorban pedig Rooney, Eto’o vagy Adriano (hogy csak az éppen húszéveseket soroljuk) nevének említésével. Eközben a Madrid egy sor olyan jó szellemű csapatjátékost engedett el a csapatból, akik új klubukban a legjobbak közé tartoznak (Makelele, Cambiasso, Morientes). Persze egyáltalán nem biztos, hogy ők a Real Madridban is tartani tudnák jelenlegi formájukat, az azonban egyre egyértelműbb, hogy a jelenlegi madridi csillagok presztízsüket már csak a Real Madrid mezének köszönhetik.

epilógus
Persze, amilyen a futball: ha Ronaldo nem csavar mellé Torinóban, vagy Figo szabadrúgása beakad a hosszabbításban, most arról írhatnánk, hogy a Real Madrid útban van az újabb európai hódítás felé. De a futballban sincsenek véletlenek.

(knt)

*****