2007.10.26., focitipp.hu

BL, 3. forduló

Milan-Sahtar 4-1

A Milan lefocizta a Sahtart. Ennek apropóján most kielemezzük a Rossonerókat. Vége a krízisnek? Vagy nem is volt? Vagy csak most kezdődik? Morfondírozzon velünk.

"Krízisben a Milan!" "A Milan Old Boys kifulladt!" "Gilardino a Serie A legrosszabb csatára!" "Az egycsatáros játék alkonya!" Ehhez hasonló címekkel bombázzák hetek óta a "szakírók" az olvasókat. Pedig csak figyelmesen kéne nézni a Rossonerók meccseit.

Csőd után brillírozás

A Milannal szembeni vádak, a csapat bukásáról szóló elmélkedések az Empoli elleni gyötrelmes 0-1 után kaptak ismét lábra. A toszkánok elleni meccs maga volt a csőd - a hajrában Ambrosini játszott centert, csereként pedig egy középszerű Gattuso-klón (Brocchi) és egy piperkőc labdabűvölő (Gourcuff) érkezett (utóbbi távozzon!) - a Milan szurkolói ekkor kapcsolták ki a tévét. Szerdán aztán jött a Sahtar elleni 4-1, ami az idei BL-szezon egyik legjobb mérkőzése volt (21 kapura lövéssel, helyzetek sokaságával). A Milan brillírozott, a bűnbaknak kikiáltott Gilardinóról két gól után a 17. percben lecserélték a védőjét (Kucsert), Seedorf (akit már két éve is öregnek tartottak) pedig ámulatba ejtette a Sahtar védőit is, előbb ballal (15 m), majd jobbal (25 m) vágta be a szöglet utáni kipattanót, kapásból. Márpedig a Sahtar 4-1-es legyőzése nem kis dolog - az ukránok játékán a San Siróban is látszott, hogy nem véletlenül verték el a Benficát és a Celticet is. Most akkor mi van a Milannal? Foglaljuk össze.

Két csatár? Na, ne!

A Milan számára a kétcsatáros játék Gilardinóval és Inzaghival halott ügy - a két statikus lesipuskás kioltja egymást a kapu előtt botladozva. (A kétcsatár-fetisiszták figyelmébe ajánljuk, hogy a Roma lassan harmadik éve kis túlzással 4-6-0-s összeállításban játssza az egyik legszebb támadófocit Európában.) A "bűnbaknak" kinevezett Gilardino egyébként centerként nem lő ugyan túl sok gólt, azonban (Inzaghival ellentétben) kitűnően osztogatja le a labdákat a hátulról érkező középpályásoknak. A Sahtar elleni meccs tanulmány-akciója (Kalac kidob, Kaká átlép és beindul, Gilardino egyből passzol, Kaká egyedül kilép) is egy ilyen Gilardino-pörgetés után következett, de már az Empoli ellen is volt néhány hasonló leosztása, vagyis nemcsak az ő (egyébként időnként jellemző) töketlenkedésén úsznak el a meccsek a Milan számára. És hogy egy Gilardino-Ronaldo kettős hogyan működhetne (egy Inzaghi-Ronaldo sehogy!)? Ez rejtély, mivel nem tudni, hogy a Fenomén fenomenálisan vagy katasztrofálisan mutatkozik be újra a Rossoneróknál. Tippünk: 40-60 százalék a katasztrofális javára.

Kaká-függés? Na, ne!

A Milan játéka a csapatot Kaká-függőként beállítók szerint a brazilon múlik. Holott nem: az Empoli ellen neki sem lett volna több tere a szólóihoz. A Sahtar ellen viszont volt, de a helyzeteit csúnyán elrontotta. Nem, a Milan játékát a Pirlo-Seedorf-Kaká trió együttes játéka határozza meg - ha a köztük lévő kapcsolatot megszakítja egy kellemetlenül letámadó ellenfél (Celtic) vagy valamelyikük hiánya (Siena, Empoli), akkor aggódhatnak a Rossonero-drukkerek. Nem nagy kockázat, ha kijelentjük: mellettük bőven elég egy csatár is, mert Seedorf és Kaká gyakorlatilag csatárként érkezik a kapu elé, Pirlo pedig "védekező" középpályásként is bármikor hajszálpontos 40 méteres passzokat ad (lásd a Sevilla elleni szuperkupa-döntőn Jankulovski gólját).

Foggal-körömmel? Örömmel!

Ha már Jankulovskinál járunk. A Milan korábbi kudarcainak másik összetevője, hogy a betömörült védelem ellen alig használja a szélsőjátékot a csapat. Kevesen jegyezték meg, de Jankulovski és Oddo tragikusan focizott az Empoli ellen (a Sahtar-gólt összehozó Oddo ezt átmentette az ukránok ellen is). És akkor azt a szempontot se felejtsük el, hogy az ellenfél stílusa is nagyban meghatározza a Milan eredményességét. A foggal-körömmel védekező csapatokat ez a szentimentálisan passzolgató Milan már nehezebben darálja le, mint mondjuk az erőfociban is kitűnő Inter, vagy korábban a kitűnően taktikázó Juventus (Moggival az élen). Az olyan nyílt sisakot felhúzó csapatok ellen (mint a Sahtar) viszont nagyobb az esélyük Ancelottiéknak. Hogy Olaszországban több (kis)csapat játszik bunkerfocit, mint a BL-ben? A Milan éppen ezért jutott be az utóbbi öt szezonban háromszor is a BL-döntőbe (egyszer pedig az elődöntőbe), és ezért nyert ezalatt mindössze egy bajnoki címet (éppen 2004-ben, amikor a BL-negyeddöntőben átrohant rajtuk a Depor-traktor).

"Kevés" a klasszis

A Milan legnagyobb gyengéje: a csapat keretében (szemben például a Chelsea-vel, a Real Madriddal vagy a Barcelonával) "csak" bő egycsapatnyi klasszisfutballista található. Noha a Nesta, Maldini, Pirlo, Gattuso, Ambrosini, Seedorf, Kaká gerincnél összeszokottabb és tapasztaltabb (így: erősebb) hadtest nincs Európában, bármelyikük kiesése rögtön meglátszik a csapat játékán. Ezen viszont csak Berlusconi tudna segíteni, aki ahelyett, hogy a kétcsatáros játékról hadoválna, vehetne inkább néhány használható és a kezdőbe évek alatt beépíthető fiatal futballistát. Ahogy Patóval idén elkezdte.

Mi a krízis?

A Milan kapcsán kényelmes újságírói közhely krízisről beszélni. Nem azért, mert a csapat most leverte a Sahtart. Ettől még a Rómától is simán kaphat egy hármast vasárnap a Milan a térdfájós matuzsálemmel (Maldini) és a táskás szemű fodrásszal (Oddo) - ilyen a futball természete. Hanem inkább azért, mert a krízis az volt, amikor az eurómilliókért összevásárolt madridi reklámfigurákat három évig alázták spanyol kupameccseken mindenféle nímand-csapatok. De szerencsére annak az időszaknak is vége. A Milannál pedig majd akkor kezdődik a krízis, ha négy év múlva is a fent felsorolt hét ember alkotja majd a Rossonerók gerincét.

(ktn.focitipp.hu)


*****