2005.06.02., anfield.focitipp.hu

Platini a heyselről

"Véresen, sokkos állapotban kérleltek bennünket. Bosszú - ez a szó hangzott el a leggyakrabban." Részlet Michel Platini Ma vie comme un match (Az életem olyan, mint egy meccs) c. könyvéből

Brüsszel, Heysel-stadion, 1985. május 29. Nagy napnak ígérkezett minden Juve-játékos és minden Juve-szurkoló számára. A Liverpool ellen készülődtünk. Nehéz ellenfél, de egész Olaszország mögöttünk állt, még a bajnokságbeli ellenfeleink is. Ezt éreztük.

A stadion mégis olyan volt már az odaérkezésünkkor, mint a puskaporos hordó. A Z tribün a mi drukkereinknek volt fenntartva, az X az angolok számára, és a köztük lévő Y szektor afféle védőfalként szolgált - legalábbis a szervezők így gondolták, hiszen az Y szektorba hazai, azaz belga nézőket vártak.

Egy órával a meccs előtt kimentünk a pályára, még öltönyösen. A feszültség érezhető volt, de máskülönben minden olyannak tűnt, mint általában a nagy meccsek előtt. A tifosik énekeltek, az angolok pedig azonnal üvölteni kezdtek, mihelyst megláttak bennünket. Jártunk egyet a füvön, aztán visszamentünk az öltözőbe, hogy magunkra vegyük a bianconero szerelést. Az öltözőben is csendben voltunk, mindenki a mérkőzésre összpontosított. A BEK-trófea volt az egyetlen, ami még hiányzott a Vecchia Signora gyűjteményéből. Szurkolóink számára pedig egyenesen az élet értelmévé vált - vagy a halál értelmévé, ahogy a himnuszukban énekelik�

A lelátók közben egyre inkább megteltek. A Z szektort a Juventus szimpatizánsai foglalták el, az X-ben pedig egyre gyűltek az agresszív angolok: Angliából még rendőrségi felügyelettel indultak el, de Oostendében és Zeebrugge-ben már lehetetlen volt kordában tartani a több mint húszezer angol szurkolót. Már a stadion előtt sor került kisebb összecsapásokra, bent pedig azt lehetett látni, hogy a "villámhárítónak" tartott Y szektort nem a hazai, azaz belga nézők töltik meg, hanem a Belgiumban élő olasz vendégmunkások, akik szintén Juve-drukkerek voltak. Ráadásul több angol hamis jeggyel jött be, néhány részegebb horda pedig - kihasználva a meglepően gyér rendőri biztosítást - áttörte a kerítést.

Háromnegyed nyolckor a Liverpool drukkerei is megszállták az Y szektort, és a Z felé nyomultak, majd a rácsot kidöntve a szektor felső részében megkezdődtek a verekedések a két csapat szurkolói között. Az angolok zászlórudakat, és a kerítésből kitépett vascsöveket is használtak közben, és nem kíméltek senkit maguk körül. Az olaszok közül a bátrabbja felvette velük a harcot, de az angolok annyian özönlöttek be felülről, hogy végül pánik tört ki. Mindenki lefelé menekült, hogy a gyepre juthasson, miközben az angolok ámokfutásba kezdtek odafent, és az ökölharc hamarosan vérengzéssé változott. Az olaszok menekültek volna, de nem volt merre. A tragédia bekövetkezett.

Nagy hibát követtek el a rendőrök is, akik eleinte azt hitték, csak fegyelmezetlen szurkolókkal van dolguk, akik egyszerűen csak el akarják hagyni a szektorukat, és ezért gyorsan lezárták a menekülőkapukat - holott ki kellett volna nyitni őket, hogy "megkönnyebbüljön" a lelátó. A szurkolók ugyanis egymást taposták agyon a szektor aljában, ahová lavinaszerűen érkeztek az újabb és újabb tömegek, abban a reményben, hogy az odafönt csépelő angolok elől megmenekülhetnek. Egy idő után már mindenki bekapcsolódott a verekedésbe, mindenki ütött és hadonászott maga körül, csak hogy kijusson a Z szektorból.

A semleges helyeken ülők eleinte még nem tudták, mi is történik ott. A nagy kavalkádban a hangosbemondó ismételten nyugalomra intette a nézőket. Biztosan a szokásos csetepaté, gondolták, az angol drukkerek már csak ilyenek... Aztán szép lassan feltárult előttük mindaz, ami az Y és a Z szektorban zajlott. Senki sem akart hinni a szemének: ahogy a kavarodás elült és a tömegek lassan visszahúzódtak, élettelenül heverő testek tucatjai maradtak hátra. A stadionban lévő tifosik akkor fogták föl a történteket, és azonnal bosszút esküdtek: morajlott az egész stadion. Akkor kezdődött a verekedések második hulláma.

A két csapat játékosai mindeközben az öltözőkben készülődtek. A tragédia hangjaiból semmi sem jutott el hozzánk.

Elsőként Francesco Morini jött jelenteni, hogy mi is történt odakint. Tömegverekedést emlegetett. Eszünkbe sem jutott, hogy ilyen léptékű katasztrófáról van szó. Aztán érkezett a csapatorvos, aki feldúltan végigrohant az öltözőn, és egyre csak azt hajtogatta: "rengeteg a sebesült, halottak is vannak..."

Nem, mondtam magamban, ugye, ez nem igaz... Láttam a csapattársaimon is, Rossin, Scireán, hogy ők is nehezen fogják föl a hallottakat. De amint kiléptünk az öltözőfolyosóra, megértettük, hogy itt tényleg tragédia történt: mindenki fel-alá rohangált, orvosok, tűzoltók, szervezők hordágyakkal... Olyan kifejezések jutottak el hozzánk, mint "szerencsétlenség" vagy "leomlott a betonfal".

Pontban nyolc órakor eljött az öltözőnkbe Rothenbuller úr, az UEFA egyik magas rangú tisztségviselője. Ő sem tudta leplezni felindultságát. "Ez most nagyon komoly. El kell döntenünk, legyen-e meccs egyáltalán."

A vélemények megoszlottak, többségünk azonban egyértelműen azt mondta: a mérkőzést ilyen előzmények után nem szabad lejátszani. Rothenbuller ezzel szemben azt javasolta, hogy álljunk ki, és játsszuk le a döntőt. "Eddig kb. harminc halottról tudunk. Ha elmarad a meccs, akkor a stadion környékén folytatódnak majd a harcok, és sokkal több halálos áldozattal számolhatunk majd."

Ez hatott, bár senkinek sem volt kedve játszani. Mindenesetre megvártuk az UEFA hivatalos döntését. Néhányan nem bírtuk tovább, és kimentünk, hogy megnyugtassuk a szurkolóinkat. Boninivel és Scireával kifutottam a Juve-tábor elé; a kapu mögött körülvettek bennünket azok, akiknek sikerült kimenekülniük a szektorból. Véresen, sokkos állapotban kérleltek bennünket. Bosszú - ez a szó hangzott el a leggyakrabban. "A nőket és a gyerekeket is ütötték" - mondták zokogva. Én sem tudtam megállni sírás nélkül, annyira felzaklatott a látvány. Próbáltam vigasztalni őket, de minden kimondott szó abban a pillanatban nevetségesnek és szánalmasnak tűnt. A kezemet fogták, úgy mondták, hogy ne játszuk le a meccset, mert ők még ott a stadionban megszervezik a bosszút, hiszen kevés a rendőr. Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem válaszolhatnak ugyanolyan módon, s hogy mi a pályán majd bosszút állunk, de nekik nem szabad vérengzéssel válaszolniuk.

Az öltözőben aztán beszámoltunk a többieknek a látottakról. Giovanni Agnelli, a "condottiere" azonnal elhagyta a stadiont és visszautazott Torinóba. Mi is hasonlú letargiában voltunk. Emlékszem, ahogy a csapatkapitány Scirea a hangosbemondón át szólt a szurkolóinkhoz és nyugtatgatta őket; azt a néhány sort sebtében írtuk meg az öltözőben, és már hívott is bennünket Trapattoni edző a pályára.

A meccs végül másfél órás késéssel kezdődött; mint kiderült, közben a rádió egyfolytában a katonaságot riadóztatta, még a tartalékosokat is mozgósították, és a Heysel elé vezényelték. Közben katonai helikopterek szállították el a stadionból a súlyos sérülteket, a lovasrendőrök pedig a pálya szélén cirkáltak.

Kemény és elszánt, de korrekt meccset játszottunk. Mintha mindkét csapat megpróbálta volna visszaszerezni a futball méltóságát. A liverpooliakon is látszott, hogy a játékukkal szeretnék lemosni a szégyent, amit a szurkolóik hoztak rájuk. Az angolok becsülettel küzdöttek, de már az első félidőben rúgtam egy gólt, és végül ez döntött.

A meccs után elmaradt az ünneplés. Elfutottunk a "mártírok tribünje" elé, és ott fejeztük ki részvétünket és köszönetünket a Juventus nevében. Megköszöntük a szurkolóinknak, hogy nem vetemedtek aljas bosszúra, hogy a fájdalmakat méltósággal viselték, s hogy kitartottak mellettünk.

Jacques George, az UEFA elnöke átadta nekünk a BEK-trófeát és az érmeket, de a tiszteletkört nem futottuk le. 1985. május 29-én nem volt győztes. Csak vesztesek voltak. Mi mindannyian vesztesek voltunk. Vesztesek, akiknek egyetlen lehetőségük maradt a Heysel poklában: megőrizni emberi méltóságunkat.

Amikor a meccs utáni sajtótájékoztatóra mentem, találkoztam az angolokkal; Dalglish, Neal és a többiek mind lehajtott fejjel, szégyenkezve érkeztek, pedig ők aztán ártatlanok voltak. De akkor értetem meg azt is, hogy sohasem játszhatok majd angol csapatban, pedig tudtam, hogy 1986 júniusában lejár majd a szerződésem, és titkon arra számítottam, hogy Anglia lesz a következő állomás. Ez most már szóba sem jöhetett. Nem mehettem Angliába. Azok nevében sem, akik meghaltak a Heysel lelátóján. Torinó városa és a Juventus nevében sem. Az olasz nép nevében sem, akik soha nem bocsátotak volna meg ilyesmit. És a piemonti kőműves, Francesco Platini nevében sem, aki a nagyapám volt.

(anfield.focitipp.hu)

Kapcsolódó cikk:
Brüsszeli lidércnyomás: A BEK-döntő előtti lincselést egyenes adásban láthatta egész Európa. 39 halott, több mint 400 sebesült. Húsz éve történt, 1985. május 29-én. Részletes visszatekintő.


*****