2010.03.03., focitipp.hu

Helyszíni beszámoló

Három nap alatt három meccset néztünk meg, három különböző helyszínen. Észak-itáliai útinapló.

Február 24., szerda
Internazionale-Chelsea 2-1

A stadion környéke délután hat körül kezd éledezni. Ekkor érkezik meg az első csoport Chelsea-drukker, a stadion előtt kibontják hatalmas transzparensüket ("JT - captain, leader, legend"), s elhangzik egy-két londoni kórusmű is. Bőrkabátos, cigarettázó olaszok vizslatják őket sötét tekintettel. Ez itt a Curva Nord’69 felségterülete.

A Giuseppe Meazza megtelik a kezdésre (a hivatalos nézőszám: 78 587). A bemelegítésre érkező játékosokat egyenként köszönti a B-közép, az ellenfél bemutatásánál pedig a Chelsea trénere, Carlo Ancelotti kapja a leghangosabb füttyöt - nem csoda, nyolc éven át a városi rivális AC Milan edzője volt. A déli tribünön egy "Never relegated" feliratú Inter-transzparens emlékezteti az ellenfelet arra, hogy az Internazionale még soha nem esett ki az élvonalból - ellentétben a Chelsea-vel, amely 19 szezont húzott le a másodosztályban (utoljára az 1988/89-es idényben).

Nyilván vannak hátrányai is annak, ha az ember élőben, a helyszínen néz egy mérkőzést (nincs ismétlés, például), de az élmény, és ebben a reklámszlogennek igaza van, megfizethetetlen. A tévé előtt ülő néző nem tapasztalja meg a stadionbeli hangulatot, például azt, ahogy 70 ezer ember (még az újságírószektorba beszivárgó drukker is) üdvözli Javier Zanettit, az Inter csapatkapitányát, egy fergeteges "C’é solo un capitano!" rigmussal. Vagy ahogy a gólok után az egész stadion rázendít - teli torokból, hogy másként - egy ütemesen skandált "In-ter-in-ter-in-ter"-re. Az ilyesminek, hogy úgy mondjam, "hangzása van".

A stadion további előnye, hogy az ember nincs kiszolgáltatva a kommentátor hangulatának és a rendező-operatőr szemének, a kamerák ugyanis csak a labdát követik a televíziós közvetítés során, nem adnak képet arról, hogy a labda hatókörén kívül mi zajlik a pályán. Nos, a pályán ezúttal 100%-os futballmeccs zajlott.


Így (élőben) látszott igazán, hogy Maicon mennyire erős. Hogy Lúcio (a meccs legjobbja) középhátvéd létére olyan elegánsan futballozik, mint Beckenbauer annak idején. Hogy John Terry elnyűhetetlen. Hogy Ivanovics helyezkedése tanítani való, s mára olyan biztos pontja a Chelsea védelmének, akár egy betonfal. Hogy "Super Frankie Lampard" mintha már fakulna. Hogy Balotelli kelekótya ifjonc ugyan, de két piruettel máris faképnél hagy mindenkit a jobbszélen. A legnagyobb meglepetés John Obi Mikel sallangmentes, precíz játéka volt: a Chelsea védekező középpályása egyre otthonosabban érzi magát a fegyelmezett melót követelő "Makélele-poszton".

A meccsnek vége, az Inter 2-1-re győz - hiába volt jobb a Chelsea a játék minden elemében (lövés, szöglet, labdabirtoklás, passzok száma). A hangszórókból megszólal a "Pazza Inter Amala" ("Szeresd a bolond Intert"), s ezzel elkezdődik valami karneválszerű, free-style diszkó a lelátón. Táncoló karok, lábak az üléseken, a lépcsőkön, a korlátokon áthajolva. A dalszöveg tulajdonképpen egy szerelmi vallomás, azzal kezdődik, hogy "Egy gólért odaadnám az életemet", mellettem egy anya és lánya énekli, lehunyt szemmel, átszellemült arccal. "Pazza Inter Amala." Szeretik a bolond Intert.


A meccs után Carlo Ancelotti (Chelsea) értékel elsőként. Nagy csalódás, amit mond, tudniillik nem mond semmit. Közhelyes, elcsépelt panelmondatok arról, hogy kikaptak (nocsak!), s hogy még semmi sem dőlt el (nahát!). Unalmunkban statisztikákat böngészünk. A legérdekesebb adat: az Internek egyetlen szöglete sem volt, s a Bajnokok Ligája idei kiírásában hét meccsen összesen hat kornert végezhetett el. Nem sok.

A helyzetet José Mourinho menti meg (titkon ebben reménykedtünk), akit az aznapi Fiorentina-Milan (1-2) bajnokiról kérdeznek, pontosabban arról a tizenegyesről, amit nem ítélt meg a játékvezető a Fiorentina javára. Az addig higgadtan elemző (és a Chelsea-vel továbbra is erősen szimpatizáló) Mourinho burkoltan bár, de bundázást emleget. "Edzőként a focival keresem a kenyeremet, ebből tartom el a családomat. Ezért elég nagy szégyen volt számomra annak idején, hogy a Calciopoli árnyékot vetett a futballra. Olaszországban megtanultam néhány új kifejezést. Az egyik ezek közül az, hogy hallgatni arany. Becsületes emberként érkeztem ide, és becsületes emberként távozom majd." Azzal felállt, biccentett a tolmácsnak ("Thank you, amigo!"), majd gyorsan távozott.

Február 25., csütörtök
Juventus-Ajax 0-0

Tudták, hogy a milánói dómba 40 ezer ember fér be? (Feleannyi, mint a San Siróba.) A belvárosban napfény, zsongás: a milánóiak mosolygós emberek. Nem hiszik el, hogy nem tudunk olaszul; a hírlapárus előtt ácsorgó nyugdíjas ravaszul hunyorít (nyilván azt hiszi, ha tényleg nem tudnánk olaszul, akkor nem vettünk volna az előbb egy Gazzetta dello Sportot), úgyhogy lázasan ecsetelni kezd nekünk valami történetet, hadarja megállás nélkül, néha felnevet. (A jelenet Kosztolányi novelláját, A bolgár kalauzt idézi, amikor Esti Kornél egy egész éjszakát átbeszélget a bolgár kalauzzal a vonaton, pedig csak annyit tud bolgárul, hogy "igen" és "nem".)

Milánó, csütörtök délben. A "divat városa" úgy néz ki, mintha egy hatalmas bank (vagy valami hasonló jellegű uniformizáló intézmény) összes alkalmazottját kiöntötték volna az utcára, mindenütt kék és fehér inges, nyakkendős hivatalnokfélék, zselézett hajjal. Innen inkább lelépünk.

Torinóba délután érkezünk meg. Ez már más világ. Iparváros. Csöppet sem udvarias, mogorva külvárosi negyedek, komor tekintetű bevándorlók, kapualjakban dílerkedő arabok. Sötét tónusú színek, semmi mosoly. Beszédes falfirkák: Basta razzismo! (Elég volt a rasszizmusból!), No more slaves! (Soha többé rabszolgaságot!), "Intifada" (a palesztinok fegyveres ellenállását nevezik így). Megérkeztünk.

A stadion (a 27 ezres Stadio Communale) környéke nyugodtabb helynek tűnik. Egyelőre. A kezdésig még másfél óra, csönd van, árusok rakodják ki portékáikat. A Juventus meccsein nem szokott telt ház lenni, bár az Ajax mégiscsak Ajax (a két csapat 1973-ban BEK-döntőt, 1996-ban pedig BL-döntőt játszott egymással).

Éppen a jegypénztárnál egyezkedünk, amikor a stadion melletti széles allén, ahol kétoldalt a Juve-ereklyéket kínáló árusok állították fel bódéikat, hirtelen megbolydul az élet. Olasz drukkerek menekülnek hanyatt-homlok, akinek nincs szerencséje vagy nem tud elfutni, az pórul jár. "Juve, Juve, vaffanculo" és "Am-ster-dam Hoo-li-gans" skandálás közepette érkezik mintegy négy-ötszáz garázda holland, kifosztva útközben a szuveníres bódékat.


A vendégszektor elé érve bedöntik a betonkerítést, és összecsapnak a rendőrökkel. Az utca túlsó felén, a Corso Agnellin várnak rájuk a Juventus és a lengyel Legia Varsó huligánjai. A környék pillanatok alatt háborús övezetté alakul, villogó jelzőfények, könnygázpatronok, oszlatás, gazdátlanul heverő esernyők, üvegcserepek, szirénázva érkező mentők (a sebesülteket el kell szállítani).

A rendőrök nem örülnek a sajtó érdeklődésének, Somogyi Tibor fotós kollégámat szó szerint ellökdösik a helyszínről. A legnagyobb felfordulás közepette egy taxi fékez a kereszteződés közepén, kiszáll belőle egy határozottan ittasnak tűnő, negyven körüli holland férfi, s mint aki nem érzékeli, milyen helyzetbe csöppent, a részegek idült vigyorával kezét nyújtja a legközelebbi rendőrnek, hangosat kurjantva: "Hello, my friend!"

A belépő 40 euró, bár a meccs egy centet sem ér. A Juve lélektelenül, alibipasszokkal focizik, a nézők a fejüket csóválják (mi is). A kilencven perc alatt egyetlen valamirevaló helyzet adódik, Sissoko fejese után azonban a labda kifelé pattan a kapufáról. Semmi más. Ami, valljuk be, eléggé lehangoló egy olyan mérkőzésen, amelyen Del Piero, Trezeguet, Diego, Pantelics vagy Rommedahl is a pályán volt.

Február 26., péntek
Mattersburg-Austria Wien 1-1

Két nap és mintegy 2500 megtett kilométer után a péntek esti Mattersburg-Austria Wien osztrák bajnokira az első félidő végén, 0-1-es állásnál érkezünk meg. Ez itt a Pappelstadion, herzliche Willkommen.


A vendégszektorban mintegy ötszáz szegecselt kabátos Austria-drukker csápol, de csak addig, amíg a Mattersburg magyar légiósa, Waltner Róbert ki nem egyenlít. Közben a lelátón hostess-lányok forralt bort osztanak (ingyen), valószerűtlen gesztus a klub részéről, és valószerűtleneknek tűnnek a hostess-lányok is: ha nem járkálnának a sorok között a tálcákkal, akár kirakati bábuknak is hihetnénk őket (műmosoly, műköröm, műszempilla).

Az eső alábbhagyott, de ez már a fagy ideje: alulról, az átázott cipő felől támad. Hadd támadjon. Mattersburg-Austria Wien, nyirkos hidegben: nincs is ideálisabb péntek esti program.

(Gazdag József)
*****