2010.10.02., focitipp.hu

A FIFA szakértői bizottsága megjelentette 289 oldalas, négy nyelven írott kiadványát, amelyben a dél-afrikai világbajnokság eseményeit elemzi. Ebből szemezgettünk.

Szerkezet
A dél-afrikai világbajnokságon megfigyelhettünk háromvédős szerkezetet is (Algéria, Új-Zéland és Chile esetében), de a hagyományos 4-4-2-re is volt példa (Anglia, USA, Paraguay), akárcsak a 4-3-3-as felállásra (Mexikó, Japán, Kamerun), amelyben a két szélső labdavesztésnél azonnal visszazárt 4-5-1-gyé.

A leggyakoribb szerkezet azonban a 4-2-3-1 volt, két védekező középpályással és egy csatárral: a négy elődöntős közül Spanyolország, Németország és Hollandia is ezt választotta, csak Uruguay futballozott egy sajátos 4-4-2-ben, Forlánnal és Suárezzel elöl, bár Forlán gyakorlatilag szabad kezet kapott edzőjétől, így nem volt kötött pozíciója.

A 4-2-3-1-nél a csatárt három támadó felfogású középpályás támogatta: a hollandoknál Van Persie mögött Robben, Sneijder és Kuijt futballozott (Robben és Kuijt gyakran oldalt váltott), a németeknél Klosét két szélső (Podolski, Müller) és egy támadó középpályás (Mesut Özil) egészítette ki, míg a spanyolok többféle 4-2-3-1-et is kipróbáltak: eleinte - amíg Fernando Torres is kezdő volt - David Villa inkább szélről mozgott befelé, majd ő vette át a középcsatár szerepét, és egy barcelonai hármas (Xavi, Iniesta és Pedro) dolgozott mögötte.

A 4-2-3-1-es szerkezetnél nagy hangsúlyt kap a két védekező középpályás: ők egyrészt a védelmet erősítik, másrészt viszont részt vesznek a támadásépítésben is; nem csupán szűrniük kell, hanem az ő feladatuk kiugratni (lyukra futtatni) a társakat. A németeknél Schweinsteiger és Khedira, a spanyoloknál Busquets és Xabi Alonso, a hollandoknál De Jong és Van Bommel szerepelt ezen a fontos poszton.

Taktika
Kétféle alaptaktika jellemezte a világbajnokság résztvevőit: voltak csapatok, amelyek visszahúzódtak saját térfelükre, és gyors kontrákban bíztak (Portugália, Uruguay). Megint mások föltolták a védekezésüket, s már az ellenfél térfelén letámadtak, megpróbáltak azonnal labdát szerezni, így akadályozva meg az ellenfél fokozatos támadásépítését (Spanyolország, Chile). Az ilyen letámadáshoz (pressing) jó értelemben vett agresszivitásra van szükség: ez hiányzott például az argentinokból a németek elleni negyeddöntőben.

Flexibilitás
Összességében elmondható, hogy azok a csapatok voltak sikeresek, amelyek képesek voltak a mérkőzés alakulásának függvényében változtatni taktikájukat. A brazilok például a hollandok elleni negyeddöntőben a bekapott gól után sem tudtak stratégiát váltani, s végül ez okozta vesztüket.

Passzok
A siker egyik záloga az, hogy ki milyen gyorsan lendül át védekezésből támadásba: a spanyolok vagy a németek arra törekedtek, hogy minél kevesebb labdaérintéssel eljussanak az ellenfél kapuja elé. Az ún. "pozitív passzokat" is főleg a németek és a spanyolok meccsein láthattuk: amint labdát szereztek, nem oldalra, hanem előre játszották meg azt. Ehhez azonban magas fokú technikai tudás és tökéletes labdaérzék szükségeltetik. A topcsapatok irányító középpályásai (Xavi, Iniesta, Sneijder, Özil, Schweinsteiger) hajszálpontos ütemezett passzokkal szolgálták ki társaikat.

Az első gól
Banálisnak tűnhet, de az első gól fontossága elvitathatatlan. A világbajnokságon is kiderült, hogy ma már rendkívül nehéz megfordítani a mérkőzés állását. Az egész vébén mindössze négy olyan meccs volt, amelyen egy csapat vesztes állásból nyert.

Intelligens védekezés
Az egységes és fegyelmezett védekezés alapkövetelménynek számít. A hátvédek alig követnek el szabálytalanságokat a saját tizenhatosuk előterében, mert pontosan tudják, hogy az ellenfélnél van egy-két szabadrúgás-specialista (erről például a dánok is meggyőződhettek a japánok ellen). Dél-Afrikában előfordult, hogy a legjobb együttesek egyetlen szabálytalanságot sem követtek el saját térfelükön az egész mérkőzés alatt. Ami a védekezési stratégiát illeti: általában zónavédekezést láthattunk, emberfogásra ritkán váltottak át a csapatok.

Kreativitás
A rendkívül masszív védelmek feltöréséhez szükség van olyan kreatív játékosokra, akik nagyszerűen cseleznek, s egy az egyben képesek átjátszani az ellenfelet. Ők azok, akik a többieknél gyorsabban "olvassák a játékot", akik előre tudják, mi fog történni a pályán, ezért mindig "jó időben vannak jó helyen".

Cserék
A világbajnokságok történetének első becserélt játékosa a szovjet Anatolij Puzacs volt 1970-ben. Azóta a cserepad szerepe megnőtt: előfordul, hogy az edzők eleve a cserékkel kalkulálva dolgozzák ki a taktikát. Dél-Afrikában voltak játékosok, akik csereként beállva megváltoztatták a játék képét (ilyen volt például a spanyol Jesus Navas).

Új generáció
Szembetűnő a fiatal játékosok térnyerése. A dél-afrikai világbajnokságon összesen százhuszonhárom U23-as korú futballista vett részt, közülük 99 pályára is lépett (a német válogatottban például kilenc).

Külső tényezők
Mi befolyásolhatja egy csapat teljesítményét? Sok függ a játékosok fizikai és mentális frissességétől: előfordult, hogy azok a futballisták, akik az egész szezont végighúzták, elfáradtak a vébére (Rooney, Messi, Ronaldo), míg azok, akik a bajnoki idény során csak kiegészítő embernek számítottak klubjukban, a világbajnokságon brillíroztak (Klose).

Néhány csapat nehezen dolgozta föl a vele szemben megfogalmazott (általában túlzó) elvárásokat, ebben nagy szerepe van a médiának is: az angol válogatottat például nyomasztotta a szigetországi média által megfogalmazott esélyesség terhe, de ugyanez volt érvényes minden afrikai csapatra is, akiktől szintén "kiugró teljesítményt" vártak "hazai pályán".

(forrás: FIFA)
*****