2012.02.01., focitipp.hu

(helyszíni riport az El Clásicóról)

Mennyibe kerül egy belépő a Barca-Realra? S ki volt Kuksi, aki Budapesten és Pozsonyban is élt, s akit istenként tiszteltek Katalóniában? Barcelonában jártunk, El Clásicót láttunk.

Első fejezet
(melyben megismerkedünk Jorge Luis Borgesszel, a portással)

Egy nappal a meccs előtt Barcelonában mindenki az El Clásicóról beszél. Na jó, ez túlzás. Nem mindenki. A kis panzió recepciósa például azt sem tudja, milyen mérkőzés lesz, a beszélgetésnek ezt a vonalát gyorsan lezárja, s az El Clásico helyett – olvasószemüvegét levéve – a hivatásos turistavezetők modorában a Casa Battló mozaikcsempés, „bizarr tengeri lényre” hasonlító homlokzatáról kezd beszélni. Szemmel láthatóan alig várja az ilyen helyzeteket, amikor a messziről jött idegent beavathatja a titkos tudásba. Azt például tudom-e, hunyorít felém, hogy George Orwellnek a spanyol polgárháborúban átlőtték a torkát, úgyhogy hetekig egy barcelonai kórházban kezelték? Nem tudtam? Na, ugye. S mesél, egyre csak mesél.

A kérdésre, hogy szereti-e a futballt, sértődötten elhallgat. Méghogy ő? Ő és a futball? Micsoda aljas, rosszindulatú feltételezés! Foghegyről válaszol, arcán megvető fintorral: „nem éppen”. Azzal hátat fordít, alá szolgája! S már vissza is ült, olvassa tovább a megkezdett könyvet. A párbeszédnek vége, többé már nem vagyok érdekes a számára, mehetek isten hírével. „Már megint egy futballbolondot hozott utamba a sors” – ez van az arcára írva. Jorge Luis Borgest, az argentin írót juttatja eszembe, aki úgy vélte, a futball kitalálása egyike azoknak a bűntetteknek, amiket a civilizált Európa joggal róhat föl Angliának. Borges jó író volt (a legjobbak egyike), de ebben tévedett.

Második fejezet
(melyben gyakorlati útmutatókat adunk barcelonai futballtúrázóknak)

Európa legnagyobb stadionjához, a 100 ezer férőhelyes Camp Nouhoz a kék metróval (5-ös vonal) lehet a legegyszerűbben eljutni, a Collblanc nevű megállótól tízpercnyi séta, csak követni kell a táblákat. A meccs után viszont egyszerűbb, ha az ember sodródik a tömeggel a Badal felé, s ott száll föl a metróra, amely hétköznapokon éjfélig közlekedik (a Badal esetében: negyed egyig). Barcelonában összevonták a tömegközlekedést, így metróra, buszra és vonatra ugyanazok a menetjegyek érvényesek (érdemesebb tíz útra feljogosító, ún. T-10-es jegyet venni, 9 euró 25 centért).

A stadionnál minden pénztár zárva, a Barcelona-Real Madridra csak a klub hivatalos honlapján lehetett jegyeket vásárolni. A legolcsóbb belépő 87, a legdrágább 220 euróba került (a VIP-páholyok persze jóval drágábbak). A klubtagok és bérletesek elsőbbséget élveztek, de el kell oszlatnunk azt a tévhitet, hogy az El Clásicóra lehetetlen civil belépőt szerezni: a január 25-i, szerdai meccsre hétfő reggel 10 órától bárki rendelhetett belépőt az fcbarcelona.com/info-tickets oldalon, hivatalos áron (leellenőriztük, s valóban: még hétfő délután is akadt a legfelső karéjba szóló, 87 eurós belépő); s jegyhez lehetett jutni a meccs előtti napokon a barcelona.com idegenforgalmi portálon is, igaz, ott már másfélszeres áron.

Vevők akadnak: egy 2010-es felmérés szerint a Barcelonának 58 millió, a Real Madridnak pedig 31 millió szurkolója van Európa-szerte.

A spanyol lapok nem aprózták el a beharangozót: a Marca húsz, az El Mundo Deportivo huszonhárom, az AS pedig tizenhat oldalon vezette föl a szerdai El Clásicót. S mivel az első, madridi mérkőzésen 2–1-re a Barcelona győzött, a Marca statisztikusai annak néztek utána archívumukban, előfordult-e már valaha, hogy a katalánok az első meccsen elért idegenbeli győzelmük után mégsem jutottak tovább valamelyik kupasorozatban.

Előfordult, nem is egyszer. Utoljára a KEK 1984/85-ös kiírásában, amikor a Bernd Schusterrel felálló Barca a 4–2-es idegenbeli siker után a Camp Nouban váratlanul 4–1-re kikapott a gyengécske francia Metztől, és szégyenszemre kiesett.


Harmadik fejezet
(melyben megérkezik a stadionhoz a Real Madrid, s közhírré tétetik, hogy Katalónia nem Spanyolország)

A Real Madrid autóbusza pontban 20 óra 40 perckor gördül be a kapun, tévéstábok szaladnak feltekert kábelekkel, vakuk villannak, Mourinho odakacsint egy stewardnak, a játékosok pedig kamerák sorfala között, némán bemasíroznak az öltözőbe, az öltönyös-nyakkendős sportigazgatóval, Zinedine Zidane-nal együtt. Egy kék köpenyes büféslány majdnem elájul az izgalomtól: Cristiano Ronaldo haladt el előtte, személyesen.

A sajtófülkében a nagy képernyős tévén éppen Messi gólját elemzik, amit Málagában lőtt a hétvégén: saját térfeléről indult, 50 métert tett meg villámgyorsan, 28 lépéssel, hétszer tolta meg a labdát, nyolcadszorra pedig a kapuba rúgta.


A mérkőzést tűzijáték és impozáns nézőtéri koreográfia vezeti fel: 22 ezer színes kartonlapból áll össze a Som-hi Barca (Hajrá, Barca!) felirat. Ahogy a csapatok felsorakoznak a pálya közepén, a lelátón megjelenik egy hatalmas transzparens, "Catalonia is NOT Spain!" felirattal. Katalónia nem Spanyolország!

A spanyol polgárháború idején Katalónia a végsőkig ellenállt a náci Németország és a fasiszta Olaszország által támogatott Franco tábornoknak, akinek a csapatai végül 1939-ben foglalták el Barcelonát. A katalánok onnantól kezdve 1975-ig a diktatúra uralmát nyögték. S mivel a Franco-rezsim dédelgetett kirakatcsapata a Real Madrid volt, az ellenszenv azóta kölcsönös. Barcelonában megbocsáthatatlan bűnnek tartják, ha valamelyik játékos átpártol az ősi ellenséghez; 2001-ben például, miután az aranylabdás Figo Madridba költözött, egy El Clásicón disznófejet dobtak az áruló felé a lelátóról.




Negyedik fejezet
(melyben megtárgyalásra kerül a mérkőzés, s feltűnik a színen Doktor Jekyll és Mister Hyde)

Ez volt az utóbbi évek legizgalmasabb El Clásicója. A Real Madrid végre nem állt be védekezni, hanem letámadott, ahogy kell. Mesut Özil például parádésan játszott, kavart-kevert, osztogatott és szlalomozott, hűvös eleganciával.

A másik oldalon Messi volt a líder. Gólt nem lőtt, de adott egy szenzációs gólpasszt, az El Clásicókon már a tizediket. Rekord. Messi zseniális, itt most nem is dicsérjük többet; mindenesetre élmény, ahogy három-négy madridira rávezeti a labdát.

De ezúttal csak egy hajszálon múlott a Barcelona sikere (2-2; összesítésben: 4-3). A vége kapkodás volt, pánik és - katalán részről - egy nagy, megkönnyebbült sóhaj. Madridi részről pedig: szitkozódás, mutogatás, a bíró hibáztatása. Mint mindig. Kár.


Doktor Jekyll és Mister Hyde esete ez. A Real kiválóan, szinte sallangmentesen futballozik más ellenfelekkel szemben. Mosolyogva rúg hatot Sevillában, mosolyogva rúg hatot Valenciában. Aztán jön a Barcelona, s valami megváltozik. A madridisták gyávák lesznek és alattomosak. Túlpörögnek, agresszívvá válnak.

Ilyen szempontból az El Clásicók nagy vesztese a spanyol válogatott. Nehéz elképzelni, hogy a csapategység még a régi lehetne, látva azt, Casillas vagy Sergio Ramos milyen hisztérikusan perlekedik (vagy inkább: dulakodik) Xavival meg Puyollal. "Nem tudnak veszíteni" - mondta róluk Xavi egy nappal a meccs után az El Mundo Deportivo stúdiójában. S mondott még mást is. Ennél cifrábbakat.


Ötödik fejezet
(melyben meghallgatjuk Mourinhót, s kiderül, hogy a tolvaj kiáltott rendőrért)

José Mourinho 2008 nyarán majdnem a Camp Nouban kötött ki. A Barcánál Frank Rijkaard utódját keresték, tárgyaltak is a portugállal, de végül túl hangosnak, arrogánsnak és agresszívnek találták– derül ki a Barca: The Making of the Greatest Team in the World című kötetből. Mourinho az arroganciára építi az imázsát, s ez nem tetszett Barcelonában, úgyhogy inkább a visszafogottabb stílusú Guardiolát szerződtették. (A Barcelona azóta 13 trófeát szerzett).

Arról is megoszlanak a vélemények - még az ortodox madridisták között is -, hogy a Real jó üzletet csinált-e Mourinhóval. Első lépésként kidobta a klub ikonikus alakját, Raúlt, s egy fullextrás csapattal nem tudta megnyerni sem a bajnokságot, sem pedig a BL-t. Már ez is necces, de alapjáraton még belefér. Ami nem fér bele, s ami összeegyeztethetetlen a Real Madrid tradícióival: az alamuszi taktika az El Clásicókon. A médiaháború. A hecckampány. A rivális fizikai bántalmazása. A bírók terrorizálása. Az állandó panaszkodás. A sírás-rívás. A sok összeesküvés-elmélet. S lehetne sorolni, hosszan.

A barcelonai kupameccs után például nem gratulált kollégájának, Pep Guardiolának a továbbjutáshoz, s nyilatkozataiban (ismét, sokadszor) arra utalt, hogy a játékvezetők csalták el a meccset. Hogy esetleg ő szúrta el a taktikát (amikor hazai pályán hét védekező típusú játékost jelölt a kezdőbe), s ez is közrejátszhatott a Real kiesésében, az föl sem merült benne.

Tény, hogy a játékvezető (Fernando Teixeira Vitienes) nem állt a helyzet magaslatán. Sergio Ramos kiállítása például túlságosan is szigorú ítélet volt. Ő talán nem érdemelt pirosat. Más madridisták sokkal inkább. Vagy ahogy Puyol fellökte Benzemát, az is minimum véleményes szituáció volt.



Ha Mourinho nem imádná a mártír szerepét, akkor elismerte volna, hogy a bíró legalább olyan mértékben tévedett a Barca kárára is: az első félidőben például ki kellett volna állítania (második sárgával) Lassana Diarrát, aki kőkeményen odalépett Messinek. Márpedig azzal eldőlt volna a meccs: 2-0, s egy félidőnyi emberfór.

A portugál tréner kettős mércét alkalmaz a játékvezetőkkel szemben: ha a bíró a Real javára téved, az rendben van. Csakhogy így Mourinho jajveszékelése hiteltelenné válik.



Hatodik fejezet
(melyben lerántjuk a leplet Pepéről, az El Clásicók antihőséről)

Ziccer lenne Mourinho után Pepe lelkivilágával foglalkozni, de ezt meghagyjuk a kriminálpszichológusoknak. Antihősünk az előző mérkőzésen szándékosan rátaposott a földön ülő Messi kezére. A bíró nem vette észre, Pepe semmilyen figyelmeztetésben nem részesült. Ennél már csak az nagyobb botrány, hogy a Spanyol Labdarúgó-szövetség sem tiltotta el a vétkest. "Ha Messinek amputálni kellett volna az ujjait, akkor lett volna Pepe-ügy; így azonban nincs" - nyilatkozta cinikusan Alfredo Flóres, a szövetség elnöke, fittyet hányva a "fair play" elvére.

Angliában sokkal szigorúbbak a szabályok: Mario Balotelli egy hasonló mozdulatért (a Tottenham elleni meccsen Scott Parker arcába taposott) négy mérkőzésre szóló eltiltást kapott a minap. Azt a jelenetet sem látta a bíró, de látták a tévékamerák, s ez elég volt ahhoz, hogy a szövetség fegyelmi eljárást indítson ellene. Más ország, más szokások.

De ha már a spanyol szövetség puha volt, érthetetlen, hogy a Real Madrid miért mulasztotta el szankcionálni saját játékosát - pedig még a hagyományosan Real-párti sportlapok (Marca, AS) is Pepe mellőzését követelték. Mert ez így, sajnos, azt jelenti, hogy a Real klubvezetése jóváhagyja az ilyen viselkedést. Mintha az ellenfél szándékos megtaposása helyénvaló cselekedet volna. Nem az.

Arról már nem is beszélve, hogy mekkora erkölcsi kár éri a Real Madrid márkanevet azzal, ha egy ilyen mérsékelt intelligenciájú alkalmazott képviseli a céget. Hasfelmetsző Jacknek sem volt rosszabb sajtója, mint Pepének.



Ahogy Barcelonában a meccs előtt kifutott a pályára, a tömeg azonnal rázendített: Asesino! Asesino! (Gyilkos! Gyilkos!). Ez szólt a bemelegítés alatt, Asesino! Asesino!, s a mérkőzés közben is, több tízezer torokból, kórusban.

Pepét játszatni lutri. Egy ideig fegyelmezetten (bár akkor is csontkeményen) látja el a feladatát, aztán átkattan neki, és durr. Jön a ketrecharc, ahogy egy madridista blogger írta róla. A barcelonai meccsen visszakézből pofon vágta Fábregast (nem kapott sárgát), majd kíméletlenül felöklelte Dani Alvést (ezért már kapott). A meccs végén pedig ő volt az, aki gúnyosan megtapsolta a bírót, s ujjával a homlokát kocogtatta. Mindenki bolond, csak ő, Pepe a normális. Ez is egy nézőpont.


Hetedik fejezet
(melyben búcsúzásként néhány szót szólunk honfitársunkról, Kuksiról, akinek szobrot emeltek a Camp Nouban)

"A Barcelonához képest még a Manchester United is provinciálisnak tűnik. A manchesteri klub nem rendezett olyan művészeti versenyt, amelyen Salvador Dalí is indult volna, és a barcelonaiakkal ellentétben azzal sem büszkélkedhetnek az Old Traffordon, hogy a 108 000. számú szezonbérlet tulajdonosa maga a római pápa. Sőt mi több, a Barca-múzeumot többen látogatják, mint a Picasso-múzeumot..." - írta a Barcelonáról a kiváló holland sportszakíró, Simon Kuper.

A klub centenáriumi évében, 1999-ben a szurkolók Kubala Lászlót (becenevén: Kuksit) választották a klubtörténet legjobb játékosává. Azt a Kubalát, aki a csehszlovák, a magyar, a spanyol és a katalán válogatottban is játszott, s aki a Barcelona mezében tizenegy szezon alatt több mint 250 gólt lőtt. Szobrát három évvel ezelőtt avatták föl a Camp Nou előtt. Rajta a felirat: Ladislau Kubala Stecz (Budapest, 1927 – Barcelona, 2002).

Nehéz elhinni, hogy valaha nemcsak nézői, hanem főszereplői voltunk az El Clásicóknak.

Gazdag József
A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.