2012.05.24., focitipp.hu

"Máig emlékszem, mikor éreztem magam először felnőttnek: lelkesen vitatkoztam egy hátam mögött álló bácsival egy Antonello Cuccureddu gólról. Hét éves voltam. Ő körülbelül hetven." Olasz fociról - első kézből, egy futballmániákus tollából.

A cikket itt olvashatják  el olaszul >>>

LEGGI L'ARTICOLO IN ITALIANO >>>

1994-ben Umberto Eco egyik cikkének A foci perverziója címet adta. Ebben az olaszok focihoz fűződő kapcsolatát, az emberek szexhez való viszonyával hasonlította össze. Egy normális ember számára - írta Eco - az egészséges, az szép, ha szeretkezik. Vannak olyan esetek is, amikor jólesik mások szeretkezését nézni: bizonyos határokon belül ez is kielégítő élményt nyújthat. S persze vannak szexuálisan frusztrált egyének is, akik már attól felizgulnak, ha két ember szeretkezéséről hallanak: ebben az esetben nyugodtan beszélhetünk perverzióról. Ugyanez a helyzet a futballal - folytatta Eco -, focizni egészséges és szép, másokat nézni, akik nálunk jobban játszanak, nagy élmény. Azt pedig nyugodtan nevezhetjük perverziónak, amikor napokig vitatkozunk olyan meccsekről, amelyeket még csak nem is láttunk.

A perverzió azonban definíciója szerint egy személy ízlésének a domináns kultúrától való elhajlását jelenti. Amikor azonban az öröm forrása a foci, a domináns kultúra pedig az olasz, már nem lehet elhajlást emlegetni, így perverziót sem. Én inkább betegségről beszélnék.

Olaszországban a foci több mint játék. Több mint sport: betegség, ami mindenkit megfertőz közvetlen érintkezés nélkül, lévén genetikus betegségről van szó. Öröklődő betegségről, ami többé-kevésbé kijavíthatatlan módon determinálja mindannyiunk fenotípusát. Bianconero, giallorosso, rossonero, biancazzurro, blucerchiato, nerazzurro, rossoblù, viola, granata, rosanero... ezek a genotípusok a félsziget bizonyos környezeti hatásainak következtében meghatározhatják az egyén szociális sorsát. Ezeket az alkalmi diszkriminációkat nem a bőrszín okozza, hanem a kedvenc csapat mezének a színe, amit a legtöbb olasz szurkoló a legfelső hámrétegének tart. Így talán érthetőbb, hogy miért nevezik az olaszok a klubok színeit colori sociali-nak, azaz "szociális színeknek".

Gondoljunk bele, milyen sorsra számíthat egy juventino, aki Firenzében születik, vagy egy milanista, aki Nápolyban. Hogy érthetőbb legyen, ez olyasmi, mintha Törpilla egyszercsak egy mangapornóban találná magát. Nem irigylésre méltó helyzet.

Kizárt lenne a győzelmi öröm bárminemű kinyilvánítása hétfő reggelenként; vereség esetén viszont valódi szenvedéssel kellene szembenézni, és még az sem nyújthat a szurkoló számára vigaszt, hogy két latorral osztozik a sorsán. Ezt a keresztet pedig magunkkal cipeljük az iskolába, az irodába, a gyárba és a BÁRba.

No, igen, a BÁR. A játékosok a pályán találkoznak, a rajongók pedig a bárban. Összetalálkoznak vagy összecsapnak. Attól függ.

Olaszországban 8101 település van, de a Serie A és a Serie B csapatai mindössze 37 város viszonyát reprezentálják (bruttó 42 csapat mínusz 5, a római, a genovai, a torinói, a milánói és a veronai derbi miatt). Ebbe a 37 városba születve a társadalmi biztonság a foci szempontjából garantált, mindenki könnyen járhat olyan környezetbe, amely nem ellenséges a fajtájával. Még azokban a városokban is, amelyek két nagy csapatnak adnak otthont, mindenki tudja, hogy melyik helyeket kell elkerülnie, hol mutathatja a saját színeit és, hol nem.

De akinek, mint például nekem, az a sorsa, hogy földrajzilag messze született a "Nagy Focitól", meg kell osztania a területét egy éppen annyira fanatikus, mint amennyire sokszínű sportfaunával. A látogatók sokfélesége miatt még a bárokat sem lehet biztonságos odúnak tartani. Bár kétségkívül ritka, de a bárszék is sérülés okozására alkalmas tárggyá válhat. Ennél gyakoribb, amikor egy tizenegyes, egy les vagy egy csere válnak olyan tengellyeké, amik körül saját csapatának ügyét támogató trágár kifejezések forronganak. Akár egy barbár fórumon.

***

Nem tudom, hány olvasó volt olyan ʻszerencsésʼ, hogy vasárnap délután hat és hét óra között egy lokálban találta magát. Éppen, amikor a RAI a 90° minutót sugározta. Ez az évtizedes múltú fociműsor interjúkat és a forduló meccseinek összefoglalóit mutatja be, nem sokkal a vasárnap délutáni meccsek befejezését követően.

Emlékszem, gyerekkoromban a TV-terem megtelt emberekkel. Az ülőhellyel rendelkezők úgy fordultak székeikkel a TV irányába, mint a napraforgók a nap felé. Ez a természeti jelenség minden héten megismétlődött (persze, az évek során a heti fociesemények szaporodása miatt némileg csökkent a hőfoka). A gyerekek - a felnőttek lábai között - még ma is belopóznak a TV közvetlen közelébe, s ezt csak alacsony termetük miatt nézik el nekik. Álluk felfelé néz, halántékuk, hónaljuk izzadt - hiszen addig kedvenc focistáik játékát imitálták egy rögtönzött játéktéren, a bártól nem messze. Áhítatos csend járja át a termet - nem véletlenül létezik Olaszországban a fede calcistica, azaz a "foci hitvallás" kifejezés - az első képkockák felvillanásáig.

Ekkor aztán elszabadulnak az indulatok. A drukkerek szitkokat szórnak a bíróra, az ellenfélre. Sőt, még a saját csapatuk játékosaira is - hiszen bálványaink hibái segítenek elhalványítani mindennapi bűneinket. A pogány fociikonok ezzel a Szentek szintjére emelkednek (akiket egyébként a hét többi részén ugyanúgy szájukra vesznek az emberek).

Az életkorra való tekintet nélkül mindenkinek megvan az a demokratikus joga, hogy mondja a magáét. Máig emlékszem, mikor éreztem magam először felnőttnek: lelkesen vitatkoztam egy hátam mögött álló bácsival egy Antonello Cuccureddu-gólról. Hétéves voltam. Ő körülbelül hetven.

Minden egyidejűleg történik: szakvélemény, szitkozódás, taktikai tanács, alternatív megoldási javaslat. Ez a zsivaj a foci kézikönyv apoteózisa. Nem az a lényeg, hogy a többieket legyőzd, hanem az az érzés, hogy beleszólási jogod van a gyülekezetben, ahol a focit labda nélkül játszák.

Mert Olaszországban hatvan millióan vagyunk edzők, és a bár mindannyiunk Covercianója.

Stefano István Naccarella (Fordította: Nagy Kata)