2012.06.08., focitipp.hu

Fratelli d'Italia" - azaz "olasz testvérek", ezzel indul Olaszország nemzeti himnusza. De vajon az olaszok tényleg mindig testvérként tekintenek egymásra?

A cikket olasz nyelven itt olvashatják el.

Épphogy magunk mögött hagytuk a Serie A-idényt és a különböző kupákat, máris itt az Eb ideje. A szezon végére három dolog derült ki. Az első, hogy a Juve visszatért. A második - amit egyrészt szintén a Juve igazolt az Olasz Kupa fináléjában, másrészt a Bayern München a Bajnokok Ligájában -, hogy a rögbivel ellentétben a fociban a labda kerek. Úgy tűnik, mintha feltaláltam volna a spanyolviaszt. Pedig ez utóbbi kijelentés nem annyira nyilvánvaló, mint amennyire annak látszik. Ugyanis olaszul a "kerek a labda" kifejezés arra utal, hogy a fociban semmilyen eredményt nem lehet előre borítékolni: tekintve, hogy a pálya vízszintes (legalábbis ott, ahol profik játszanak), a labda pedig kerek, bármelyik irányba elgurulhat, így abba a kapuba is kerülhet, amelyikbe nem is várnánk.

Ebből következik a harmadik állítás: minden esélylatolgatás ellenére idén is megéri Olaszországnak szurkolni. Olaszországban ezt is tesszük, még a szeparatista törekvéseket hirdető Északi Liga szavazótábora is. Bár a Liga egyes vezetői - nyilatkozataik szerint legalábbis - nem drukkolnak majd az olasz válogatottnak, esetükben csak néhány provokátorról van szó, akik ezzel a kijelentésükkel egyben demagógiai harakirit is végrehajtanak.

Az olaszok Itálianak fognak szurkolni. Ez a kijelentés mégsem mindenki számára egyértelmű. Korábban például sokan kérdezték meg tőlem, hogy miként létezhetnek olyan olaszok, akik a hazai klubok ellen szurkolnak a nemzetközi mérkőzéseken. Bár nem abszolút érvényű, mégis gyakran előfordul, hogy bizonyos olasz csapatok rajongói lehurrogják egymást. Ahhoz, hogy ennek az ártalmatlan testvérgyilkosságnak az indítékait megértsük, tegyünk egy történelmi kitérőt.

A 11. század kezdetétől az olasz városoknak el kellett viselniük a fosztogatásokat és a vidékre vándorlás következményeit, mégis megőrizték jellegzetességeiket: püspökeiket (a kisebb településeken a plébánosokat), valamint várfalaikat. Ezek fontos hivatkozási pontot jelentettek még azt követően is, hogy a feudális anarchia okozta széttöredezettség - amely közvetlenül a császárig visszavezethető - feudalizmus hanyatlásához vezetett. A területek fenntarthatóságának zűrzavara, valamint a magyarok, a szaracénok és a vikingek támadásai következtében szükségessé vált az összefogás. Az emberek visszatértek a városokba (vagy oda, ami megmaradt az egykori központokból), ahol védelmi okokból felépítették a várkastélyokat. Ezek hamar gazdasági, politikai és katonai centrumokká váltak, így a körülöttük növekvő területek gyakorlatilag függetlenedtek a birodalomtól. Ezek az új entitások az eddig fennálló feudális rendszeren kívüliek, gondolatilag pedig azzal ellentétesek voltak, és kihasználták a Német-római Birodalom belső feszültségét, hogy növeljék területüket és autoritásukat. Terület és autoritás, ezek a kulcsszavak.

Amikor Olaszországban a települések közötti "történelmi riválizációról" beszélünk, akkor az egykori kölcsönös területi terjeszkedésből fakadó súrlódásokra utalunk. De egy bizonyos ponton túl, éppen ez a területi autoritás vezetett el odáig, hogy kohézió szülessen két város között egy harmadik ellen. Különösképpen, amikor a 12. században Rőtszakállú Frigyes jogot formált az olasz középkori városállamok irányítására. Azok azonban akkor bebizonyították, hogy félre tudják tenni belső rivalizálásukat és Ligába tömörültek, ezzel de facto kiharcolva függetlenségüket és privilégiumaikat. Mindez 1183-ban történt.

Ami akkor történt, állandó tényezővé vált az olasz identitás meghatározásakor. Azóta a hovatartozás érzése koncentrikus körök sorozata mentén alakul, a legkisebb negyedtől a félszigetig.

A "campanilismo" szó (Campanile = harangtorony) a szülővároshoz való túlzott ragaszkodásra utal. Ha etimológiailag szigorúak akarunk lenni inkább a 'castellismo' kifejezést kellene használunk (castello = várkastély), ami viszont olaszul nem létezik. Így vissza lehet vezetni a "campanilismo" szemantikai jelentését a negyedek között dúló harcokra: Olaszországban minden negyednek van saját harangtornya, miképpen minden városnak van saját kastélya. Két rivális negyed mindennap csatázik, ha nem fizikálisan, akkor csúfolódással (régebben megkövezték egymást az emberek, az én időmben szerencsére már focimeccseken csaptunk össze, bár az is igaz, hogy nem mindig a labda volt rúgásaink célpontja...). De ugyanazon két negyed időnként össze is foghat egy harmadik ellen, ennek legismertebb példája a sienai kosztümös lovasverseny. És így tovább: egy város valamennyi negyede egy másik város ellen (lokális identitás). Két város ugyanazon régióhoz tartozó másik város ellen. Az egész régió egy másik régió ellen (regionális identitás). Az összes régió az idegenekkel szemben (nemzeti identitás).

Mégis hogyan fordulhat elő, hogy egy Inter-Barcelona meccsen a juvésok és a milanisták az Inter ellen szurkolnak. Az Inter olasz csapat - legalábbis amíg el nem olvassuk a csapatösszeállítást -, a Barcelona viszont idegen. Ebben az esetben a hovatartozás legkisebb köre érvényesül, vagyis a belső rivalitás. Nem lehet az örök ellenségnek szurkolni. Annak, akivel mindennapi vitában vagy (csúfolódás), akkor is, amikor nincs fizikai összeütközés (meccs).

Nem egy idegen csapatnak szurkolunk, hanem egy gyűlölt ellen, ami nem éppen ugyanaz. A nemzetközi kupameccsekből hiányzik egy alapvető feltétel: a közös veszély. A Római Birodalom bukása óta az olaszok akkor lépnek szövetségre egymással, ha mindnyájukat fenyegeti a veszély. Az előző példában a Barcelona csak az interista számára jelent veszélyt. A juvésok és a milanisták számára, akik a kanapén ülve nézik a meccset, az egyedüli veszély, hogy félrenyelik a csipszet. Vagy még rosszabb: az utált ellenfél egy újabb trófeával lesz gazdagabb. Mert ki lehet kapni az ellenféltől évente kétszer vagy akár négyszer is, de az elnyert titulusok száma közötti különbség olyan biztos távolságot jelent, amivel megelőzhetők az ellenséges csúfolódások. Mert hiába nyerte meg az előző szezonban mindkét városi derbit az Inter, a Milan szurkolói erre még mindig mondhatják, azt, hogy "nekünk sokkal több BL-trófeánk van". Kivételt csak Róma jelent, ahol még egy bajnoki cím sem feledteti a szurkolókkal, ha csapatuk abban a szezonban mindkét városi derbit elveszítette.

Ebből következik, hogy Olaszországot nem valódi nemzeti érzés hatja át, hanem egy olyan többrétegű hovatartozási büszkeség, amely a szituációtól függ, és amelynek a csúcspontja az italianità, vagyis az olaszság.

A milánóiak szerint az igazi Olaszország náluk van: a divat, a stílus, a Dóm, az aperitif... A többiek odalent csak afrikaiak. Palermóban arról győzik meg az oda látogatókat, hogy a valódi Olaszország az övék: a tenger, a napsütés, a jó konyha, a vendégszeretet... A többiek odafent fritzek.

Lengyelországban és Ukrajnában az azzurro ugyanannyira lesz Palermo színe, mint Milánóé és Nápolyé, mint Torinóé és Rómáé, mint Genováé, Bolognáé, Pescaraé, Veronaé... Ezért - a 12. századi Ligának is köszönhetően - az összes olasz Itáliának fog szurkolni. Még a 20. századi Északi Liga törekvései ellenére is.

Stefano István Naccarella