2016.06.15., Kiss Tibor Noé

Most értettem meg azt a közhelyet, hogy „Magyarországon tízmillió ember ért a focihoz”. Tegnap Magyarország 2–0-ra legyőzte Ausztriát az Európa-bajnokságon, ahol 44 év után játszott mérkőzést, és ahol – rekordot döntve – 52 év után nyert ismét találkozót. A győzelem íze sokak szerint mégis keserű. KISS TIBOR NOÉ jegyzete.

Nem tudom elfogadni, hogy egy sportsikernek miért ne lehetne örülni mindentől függetlenül? Nem akarok kirekeszteni senkit a diskurzusból, de úgy tűnik, hogy aki érti és szereti a futballt, az teljesen mást lát a magyar válogatott győzelmében, mint azok, akik számára az egész csak ürügy arra, hogy politizáljanak. Utóbbiak számára leírnék néhány gondolatot – arról, hogy ez a győzelem mit jelent a magyar futball kontextusán belül, és egyékbként azon kívül is.

 

A legrelevánsabb, mindenütt felbukkanó érv az, hogy a magyar foci a kormány eszköze a legitimációra, a korrupción keresztül itt szivárognak ki a pénzek az oligarcháknak, hogy a focira fordított pénzekből kórházakat lehetne építeni. Ez mind igaz! Csakhogy van két nagy bökkenő.

 

1) Ezzel a futballszurkolók túlnyomó többsége, lényegében a fideszeseken kívül mindenki, egyetért. Azok nagy része is, akik Franciaországban, Budapesten vagy Jászberényben ünnepelték a győzelmet.

 

2) Ez az érvelés a klubfutballra vonatkozik, és nem a magyar válogatottra. A kormánypénzek különböző formákon keresztül (TAO, stadionfelújítás, gyorssegély) iszonyú mennyiségben áramlanak a futballklubokhoz, nem pedig a válogatotthoz (a válogatott például azzal is súlyos pénzeket termelt, hogy elérte az Eb-részvételt). A stadionokat is a klubok kapják. És mit látunk? Hogy az új stadionokba kevesebb néző jár, mint a régi stadionokba, hogy konganak az ürességtől, mert az emberek nem hajlandóak asszisztálni a magyar klubfutballnak nevezett csalássorozathoz (politikai- és alvilági kapcsolatok, mindent átszövő bunda, értékelhetetlen futball). A klubcsapatok ráadásul sikertelenek is, ez is joggal irritálja az embereket. Azok, akik most a válogatottat ünneplik, azok többsége évek óta röhög azon, hogy augusztusban az állami pénzből felpumpált magyar klubcsapatok kiesnek a nemzetközi kupákból valami szimpatikus azerbajdzsáni vagy montenegrói csapat ellen. Mind látják a hazugságot.

 

Csakhogy Ausztria ellen a magyar válogatott játszott, és a futball kontextusa felől nézve ez egy másik történet. A magyar futballválogatott éppen azért ilyen népszerű most, mert harminc év után sikerült eltakarítani a válogatott körül a retrográd megmondóembereket, a semmirekellő edzőket, mindent, ami a fejlődés és az eredményesség gátja volt. Mondanám, hogy a kádári mentalitást, ha nem kerülne rá rögtön a nemzeti címke.

 

A szurkolók pedig azért álltak a csapat mellé, mert látják, hogy Dárdai, majd Storck megérkezése óta komoly munka folyik a csapatnál. A játékosok végre nem alibiznek, hanem megdöglenek a győzelemért, mindennek van tétje, a csapat komoly módszerekkel készül. A válogatott korábbi magyar edzőit általában nem érdekelte az orvosi háttér, az elemzés, a statisztika. „A labda gömbölyű”, „az ellenfél játékosai is emberek” – ilyeneket tudtak mondani.

 

S ami a leglényegesebb: mindaz megvan a magyar válogatott tegnapi győzelmében, amit egyébként annyira hiányolunk a magyar társadalomban: hogy valós teljesítmények után valós sikerek jöjjenek. A sokak által egyszerűen csak lenácizott futballdrukkerek pedig pontosan tisztában vannak ezekkel az apróságokkal, ezért is alakult ki az eufória. Meg azért is, mert nem egy szerencsétlen öngóllal nyertünk (mint tizenkilenc éve a finnek ellen), hanem két világklasszis góllal, amelyek közül a másodikat a futballszeretők húsz év múlva is emlegetik majd. Ahogy Stieber lövése után a labda behullott az osztrák kapuba, arra a „futballbuzi" (elnézést!) írók azt mondanák: költészet volt.

 

Ami most történt, az éppen a mutyista politizálás ellenében történt, a magyar játékosok bebizonyították, hogy profi menedzselés és felkészítés mellett mire képesek, egyúttal az is végérvényesen kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy a magyar futballközvélemény harminc éve a pofánkba hazudik. A példa, persze, kiterjeszthető lenne az országra, láthatjuk, mire lennénk képesek felelősségteljes, európai menedzsmenttel. Az északírek elleni hazai meccs után nem gondoltuk volna, hogy két év sem telik el, és azt fogjuk írjuk: az egész ország számára követendő példa, ami a magyar futballválogatottat körülveszi – szakmai szinten.