2016.07.13., Focitipp Official

Magyarország a 13. helyen zárta az Európa-bajnokságot. Ezt az eredményt sokféleképpen lehet értelmezni, s a legjobb, amit tehetünk, ha tartózkodunk a végletes értékelésektől. Zelei Dávid irodalmár is türelemre bíztat mindenkit.

Tételezzünk föl egy reális elvárások és gyakorlatias szempontok szerint összeállított angoldolgozatot, amelyet Pistike hármasra írt meg. Objektív kritériumok alapján szemlélve semmi eget rengető nincs a történetben: ez bizony közepes munka, Londonban ezzel a tudással Pistike nehezen értetné meg magát. Ha viszont alapos pedagógusként tudjuk, hogy Pistike rendszerint kettes dolgozatokat írt, másrészt tudjuk, hogy korlátozott anyagi és kulturális körülmények között, csonka családban él (neki kell vigyáznia a kistestvérére, amíg anyja lenyomja a második műszakot), akkor máris máként nézünk erre a hármasra.

 

A futball mérhető, bizonyos szempontból kérlelhetetlenül objektív sportág: aki (az adott napon!) több gólt rúg, az a győztes, mert a futball célja a gól, hiába áltatjuk magunkat egyéb statisztikákkal (például a labdabirtoklással), az eredmény nem hazudik. Ezzel együtt érvényes marad a kontextuális olvasat: egy 3–1-es vereség éppúgy értékelhető pozitívan, ahogy egy 1–0-s győzelem negatívan. Ahogy tehát Pistike teljesítménye értékelhető objektív kritériumok szerint (Londonban bajba kerülhet), vagy a saját kontextusában (a korábbi osztályzataihoz képest a hármas bravúros), úgy minden futballmérkőzést értelmezhetünk így: egy 0–0-ra végződő Anglia–San Marino vb-selejtező mindkét csapat számára 1-1 pontot jelent, Anglia szempontjából mégis világbotrány, San Marinóból nézve világszenzáció.

 

Ha most ezt a két szempontot rávetítjük a magyar válogatott Európa-bajnoki szereplésére, lehetünk – látszólag – objektív szándékúak (vagy másképp: radikális dekontextualisták). Érvelhetünk a puszta eredménysorral: egy győzelem, két döntetlen, egy vereség, 6–8-as gólkülönbség, 5 pont a megszerezhető 12-ből – vagyis mire fel ez a nagy ünneplés, hiszen csak egyszer győztünk, a gólkülönbségünk pedig negatív? (Így tett például Siba Antal az Élet és Irodalomban.) Ez tényszerűen igaz, de ezzel egyrészt figyelmen kívül hagyjuk az ellenfelek milyenségét (nem San Marinóval vagy Mongóliával, hanem négy Eb-résztvevővel, köztük két negyeddöntőssel és a végső győztessel játszottunk; ez különösen Bartus László számára megfontolandó), másrészt a mérkőzések körülményeit (például, hogy Portugália számára a kieséses rendszerű tornán hat, rendes játékidőben elért döntetlen is elég volt az Európa-bajnoki címhez).

 

A másik objektív szándékú megoldás, ha összevetjük eredményeinket másokéval. A fent említett eredménysor a jelenlegi rendszerben a 13. helyre volt elég Magyarország számára: ki-ki döntse el, hogy az 53 európai tagországból tizenharmadiknak lenni milyen eredmény. Ha ahhoz mérjük, hogy a 24 közé nem jutott be Hollandia, Dánia, Szerbia és Görögország, illetve az Eb-mezőnyben mögöttünk végzett Svédország, Törökország, Románia, Csehország, Oroszország és Ukrajna, akkor nem rossz. Persze, ha az Aranycsapat, a női vízilabda-válogatott vagy kajak-kenusaink eredményei képzik a viszonyítási alapot, akkor a magyar válogatott szereplése nettó kudarc – csak éppen így almát hasonlítunk össze körtével.

 

Ha csak az aranycsapatos hasonlatot nézzük, hamar láthatjuk, miért nem állja meg a helyét az összevetés. Az ötvenes években sokkal nagyobb szakadékok voltak az egyes csapatok között, és sokkal kevésbé volt kiterjedt a minőségi futball térképe. Az 1954-es világbajnokság 26 mérkőzése közül 11-en alakult ki legalább háromgólos különbség a csapatok között (42%) – a mostani Európa-bajnokságon ugyanez az arány 51/6 (12%), vagyis jóval kiegyensúlyozottabb lett a futball, csökkentek a különbségek. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy a kommunizmus összeomlása után felbomló Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia új államai, valamint az európai zónához csatlakozó Izrael drámaian megnövelte és összetömörítette az európai középmezőnyt, ezzel együtt a versenyképes csapatok számát (csak összehasonlításképp: az ’54-es vb-re való kijutásért 25 európai csapat küzdött, most 53). De ami még ennél is fontosabb: a játék olyan mértékben felgyorsult és professzionalizálódott, hogy az Aranycsapat (és ezt egykori tagjai sem tagadták nyilatkozataikban) simán kapnának egy hatost a maiaktól. A mai „kutyaütők” ugyanis sokkal gyorsabban és többet futnak, gyorsabban reagálnak, és ezerszer annyit ütköznek, mint az ötvenes évek gavalléros labdaművészei. Geráék pillanatok alatt ledarálnák Puskásékat.

 

A közhangulatból és a publicisztikából két, egymással teljesen ellentétes vélemény hallatszik ki: az egyik radikálisan objektív szeretne lenni, a másik radikálisan kontextualista. Az egyik azt mondja, csak az eredményt nézzétek, hisz az sosem hazudik (eközben nem veszi figyelembe a tendenciát, Pistike eddigi ketteseit és egyeseit vagy a lebonyolítás rendjét); a másik azt állítja, csak a kontextust nézzétek, hiszen mióta nem értünk már el ilyen sikert (eközben viszont nem veszi figyelembe a makacs számokat, például az utolsó két meccsen bekapott hét gólt). Mindkét megközelítésben vannak részigazságok, de a két álláspont mintha bináris oppozícióba szerveződne, s ennek eredményeként van egyrészről a lebénuló 4-6-os vonal, az új aranycsapatot emlegető Kokó és a fantasztikus fogadtatás a Hősök terén (ne gondoljuk, hogy csak mi esünk túlzásokba: Albániában vörös szőnyeggel várták a csoportkör után kiesett válogatottat), másrészt meg ott az Amerikai Népszava, TGM vagy Siba Antal fanyalgása.

 

Pedig megfelelő alátámasztással (ami sokszor hiányzik mindkét oldalon) mindkét nézőpontnak megvan a maga helye és ideje: a szurkolói eufóriáé a meccs utáni hangulatban, a hibákat és pozitívumokat kielemző értékelésnek pedig a világbajnoki selejtezők előtt. Mert boldogságellenes a hibák lajstromozásával keseríteni magunkat a büszkeség perceiben, ugyanakkor öncsalás a boldogság pillanataival áltatnunk magunkat, ha változó koordináták közt újra helyt kell állnunk Svájc vagy akár „csak” Feröer ellen.

 

A köztes időben ugyanis egy láthatatlan kéz (a piacé) beárazza az eredményt elérő labdarúgóinkat, ők pedig vagy élnek a lehetőséggel, vagy nem. Ilyen szempontból az Eb számunkra valamikor 2016 végén fejeződik be: akkor már nem csak azt látjuk majd, hogy milyen csapatokhoz szerződtek a legjobbjaink, hanem azt is, hogy sikerült-e a számukra a klubváltást magasabb színvonalon lejátszott mennyiségi játékidőre váltani. Az éjjel tehát még sokáig tart, de hogy utána közös örömre vagy mély megosztottságra ébredünk, még korai lenne megítélni.

 

ZELEI DÁVID