2016.08.04., Zelei Dávid

Király Gábor visszavonult a válogatottól. Új szerzőnk, Zelei Dávid int búcsút neki.

„Dehogynem kell hosszabbítani, most kell lefújni!”

Hajdú B. István Koplárovics Béla gólja után

 

Amikor Király Gábor 1998. március 25-én a bécsi Ernst Happel-stadionban bemutatkozott az azóta elhunyt Bicskei Bertalan válogatottjában, én még csak egy 13 éves süldő voltam. Futballéletünk azonban már gondosan felkészített az elkövetkező keserves évtizedekre: négy hónappal voltunk a jugoszlávok elleni 1–12 után, melyet felváltva dühöngtem és sírtam végig a tévé majd a rádió társaságában. Pedig a 2000-es évekhez képest arany esztendők voltak ezek a magyar futballban: néhány éven belül láthattuk a Fradit a BL-ben, az olimpiai válogatottat az olimpián, és olyan eredmények (is) születtek az európai kupákban, hogy Twente–Kispest 1–4, Ferencváros–Newcastle 3–2 meg Ferencváros–CSZKA Moszkva 2–1. 

 

Király Gábor karrierje ekkortájt (a kilencvenes évek végén) már megindult: 22. születésnapja előtt állva túl volt már majd’ 70 NB I-es mérkőzésen, egy emlékezetes, BVSC elleni eltiltáson (Juhos játékvezető megdobásáért (?) kapott tíz meccset), és egy megnyert kapuspárharcon Christian Fiedler ellen a Herthában. Pedig igencsak aszályos évek voltak ezek játékosaink számára a nemzetközben: nem-EU tagállamként esélytelen volt, hogy Angliába kerüljenek, Németországban Lisztes, Szűcs és Hrutka csak epizódszerepet kapott, belga vonalunk épp kezdett Izraelbe és Ciprusba áthelyeződni. Ilyen körülmények közt leginkább a frissen Berlinbe került Dárdai és Király jelentette az igazi nyugati focit.

 

Bicskei megfiatalított válogatottja apokalipszis utáni hangulatban lépett pályára Bécsben, Király pedig első mozdulatával kifogta Toni Polster (egyébként jogtalan) büntetőjét. Nyertünk 3–2-re, hittünk a fiatalításban, Király pedig első válogatott nyilatkozatában türelmet kért, és hüppögött egyet a kamerába. Csaknem pontosan 18 évnyi türelem következett: egy Polster tizenegyesének pillanatában született csecsemő ezalatt eljuthatott az érettségiig, én meg csendben beléphettem a harmincasok klubjába. Király ezalatt klubjaiban egyaránt megtapasztalhatta a rajongó szeretetet (főleg a Herthában és az 1860 Münchenben), és a méltatlan mellőzést (a Crystal Palace-ban vagy a Burnley-ben). Élt át ragyogó sikereket (a BL-csoportkört, a Milan legyőzését, a Barça elleni döntetlent), és keserű kudarcokat (a kiesést a Crystal Palace-szal, a Bundesliga 2-ben ragadást az 1860 Münchennel).

 

A válogatottban egészen kapusaggastyán koráig inkább utóbbiak jutottak ki neki: az ismétlődő, elátkozott pillanatok a románok és a svédek ellen (Ibrahimovic igazi nemezise volt), a csúf zakók a grúzoktól, lettektől, észtektől, máltaiaktól (utóbbi után három évre le is írták), és az állandó pofáraesések a kezdeti lendület után (Bicskeinél, Gelleinél, Matthäusnál, Egervárinál) az egymást követő selejtezősorozatokban. Király mindenen túltette magát, példás előretekintéssel törölte le a táblát győztes és vesztes meccs után egyaránt, amikor pedig egykori csapattársa, Dárdai Pál a románok ellen harcba szólította ezt a 38 éves, vénséges vén veteránt, másfél év alatt mindent megfordított, ami addigi pályáján kísértette.

 

Most jött el a vallomás ideje. Nem vagyok lírai alkat, de van egy kedvenc versem: az a címe, hogy Ha szívemen a félelem – Varró Dani írta Knézy Jenőhöz, a riporter spontán kétsorosa („a védelem, a védelem,/a szívemen a félelem”) nyomán. Majd minden sora idézhető, én mégis a végét szeretem a legjobban: „nem e megtartó vastraverz/ a vers jenő csupán a vers?” A 2010-es évek keserűséghalmában nekem a Főnixmadárként visszatérő Király Gabi volt ez a megtartó vastraverz, a gerincet, tartást adó rutin, a hűség, a higgadtság mintaképe: nem is a bravúrjai (pedig hogy szedte ki Skjelbred lövését a léc alól! vagy de Bruyne-ét a belgák ellen!), hanem az a megnyugtató érzés, ami akkor töltött el, ha egy beadás után hozzá került a labda. Mert akkor tudtam, hogy az a lehető legjobb helyen van, és semmi baj nem lehet: ha indítani kell, indít, ha pedig időt húzni, hát hempereg hármat a füvön, és nyer húsz másodpercet a csapatnak.   

 

Búcsúzni tudni kell: Királynak sikerült stílusosan, időben. Kivárta a csúcsot, de nem húzta túl. A hosszabbításban lőtte be a győztes gólt, mint Koplárovics azon a varázslatos nyárestén, aztán maga fújt a sípba. Keveseknek sikerül ez. Végtelenül örülök, hogy neki épp igen.

 

De még nem mondtam el mindent. Varró Dani említett versében ugyanis van két sor hősünkről is. Így szól: „király gabi, király gabi/ hiába is kiáltani”. Úgy tűnik, van úgy, hogy az idő még Varró Danit is meghaladja. Most ugyanis szeretném, ha nem hiába ordítanám lelkem legmélyéből, teli torokból a Rohonci úti szélbe, hogy: KIIIII-RÁLY GABI, KI-RÁLY GABI!

 

(A Könyvesblogon nemrégiben Fehér Renátó is írt Király Gáborról)