2016.11.08., Zelei Dávid

A Camp Noutól az NB III-ig

Látszólag két, egymástól távoli dologról szól ez a cikk: Bárányos Zsoltról és a magyar történelmi emlékezet deformációjáról. Pedig a kapcsolat nem is olyan nehezen kimutatható.

Egy hete próbálok valamit kezdeni Bárányos Zsolt hangzatos címet viselő életút-interjújával, és egy egészen más diskurzusban kellett elmerülnöm, hogy rájöjjek, miért is olyan letaglózó. Nemcsak egy tehetségét elherdáló magyar focista önértékelési zavarairól szól, ami tulajdonképpen magánügy, hanem általában rólunk, a magyar társadalomról.

 

A másik diskurzusnak, amiről beszélek, a magyar történelmi emlékezethez van köze, amely évszázadok óta képtelen a kudarcok önkritikus feldolgozására. A hangsúly az önkritikuson van: egy-egy történelmi kudarc esetén ugyanis, ahogy azt Vásárhelyi Mária Csalóka emlékezet című kötetében kimutatta, a helyzet reális értékelése helyett legtöbbször a felelősség-elhárítás alakzatait használjuk: egyszemélyi bűnbakot képzünk (Görgeytől Károlyiig), az idegen megszállókra (tatárokra, törökökre, osztrákokra, németekre és oroszokra) hárítunk minden felelősséget, vagy egy-egy kisebbséget (zsidókat, cigányokat) okolunk a bajokért. Nemzeti történelemképünket tehát úgy összegezhetjük, hogy minden jó közös büszkeségünk, de minden rosszért az idegenek és árulók a felelősek.

 

Mindez most az irodalmi életben is terítékre került számomra. Zoltán Gábor Orgia című kötete a lehető legszikárabb naturalizmussal tárta elénk, milyen vérfagyasztó kegyetlenségeket műveltek Budapest ostroma alatt honfitársaink, kicsivel azt követően, hogy a Sztójay-kormány alatt példás szervezettséggel és hatékonysággal rekordmennyiségű zsidó nemzettestvérüket vagonírozták be, kivívva ezzel a náci elit elismerését is. ’44 októberétől a szovjet bevonulásig aztán – ahogy ezt Zoltán regénye megörökíti – a szabad kezet kapó nyilasok a legválogatottabb kegyetlenséggel kínozták, alázták és erőszakolták meg az ott maradottak ezreit. Van-e ennek nyoma a magyar történeti emlékezetben? Nem igazán. Helyette ott van a Szabadság téri német megszállási emlékmű, mely egy sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb múltverziót közvetít: a magyarságot megtestesítő Gábriel arkangyalra kegyetlenül lecsap a náci birodalmi sas. Megnyugodhatunk: minden rosszat a németek csináltak, mi pedig szokás szerint csak áldozatok voltunk.

 

De hogy kapcsolódik az egész a futballhoz? Erősebben, mint gondolnánk. Aki az elmúlt évtizedekben bármikor is elmélyedt a mérkőzés utáni nyilatkozatok sűrűjében, tudhatja: a kudarcokért való felelősségvállalás nem erőssége futballvilágunk egészének, sem vezetői, sem edzői, sem játékosi, sem szurkolói oldalról, ami rendszerszintű problémákat sejtet. Vereségeinket rendre gonosz bírók, vizes pályák, vagy a szembe sütő nap okozza, mi a legkevésbé sem tehetünk róla. Emlékezetes esete ennek az izlandiak ellen kapott tizenegyesünk az Európa-bajnokságon: a büntetőt befújó Karaszjov játékvezető úgy vált közellenséggé, hogy a döntése (amely nyilvánvalóan jogtalan volt) kitakarta a szögletet megelőző labdaeladást és a szöglet utáni Király-bakit, holott mindkettő súlyos, ki nem kényszerített hiba volt. Csak hát a miénk, azt meg nem szeretjük elismerni, hacsak nincs kire rákenjük.

 

Visszatérve Bárányos Zsoltra. Az ő esete a magyar játékos klasszikus sorsnarratíváját képezi le tankönyvi pontossággal: azt a bűnbakképzési mechanizmust, amelyről fentebb szó esett.

 

Bárányos Zsolt a kilencvenes-kétezres évek magyar bajnokságának jobb középpályásai közé tartozott, jó lövőtechnikával és irányítókészséggel, emlékezetes szabadrúgásokkal, gyorsaság és futómennyiség tekintetében ugyanakkor nagyon távol volt az élmezőnytől. Egy hosszabb belgiumi és egy rövidebb görög kitérő mellett hat válogatott meccs jutott neki; ha arra gondolunk, hogy a posztján Lisztes Krisztiánnal, majd Gera Zoltánnal kellett megvívnia, hirtelen egyetlen olyan érv sem jut eszembe, ami miatt helyettük Bárányost kellett volna szerepeltetni.

 

A 41 éves Bárányos karrierértékelőjében mégis egyetlen okra vezeti vissza karrierje kisiklását: a menedzserekre. „Belgiumban (…) a menedzserek áldozata lettem. Kihasználták a tudásomat, és pénzben nagyot profitáltak abból, hogy engem ide-oda passzolgattak. Az, hogy pályafutásom során nagy csapatban nem játszhattam, jórészt rajtuk múlott.”  Bárányos elmondja, hogy azért nem szerződött a Honvédtól a Barcelonába (!!), mert a Kispest folyamatosan, egészen egymillió dollárig emelte az árát. Vagy: Lommelből azért nem igazolt az Anderlechtbe vagy a Brugesbe, mert szerb menedzsere tanácsára nem hosszabbított csapatánál, s ez később nem vetett rá jó fényt. Jól meg is tört a karrierje.

 

Ne firtassuk, hogy abban az évben, amikor a Barcelona Bárányosra sajnált egymillió dollárt, ki tudott fizetni 22 millió fontot Ronald de Boerért vagy 8,75 milliót Kluivertért; és azt se gondoljuk komolyan, hogy 700 ezer dollár tétel lett volna a világ egyik legjobb csapatának, ha Bárányosban egy második Figo-t láttak volna. Másrészt, pályafutása során a kispesti ikon, ha jól számolom, legalább tizenháromszor ingyen váltott klubot, vagyis ha bármelyik nagycsapat igazán akarta volna, számos alkalommal minden különösebb nehézség nélkül el is vihette volna. Ha Bárányos jól építi a karrierjét, okos emberek tanácsára hallgat, jó menedzsert választ, idejekorán rendelkezik idegennyelv-tudással, és nem utolsósorban olyan szorgalommal edz, mint mondjuk Dárdai Pál, helye lehetett volna a hőskorát élő Cottbus középpályáján. Ha ma volna fiatal, húzóember lehetne egy erősebb lengyel középcsapatban. De a Barcelonában valószínűleg annyi sikerrel járna, mint egykor Vincze Ottó, vagy mint a Real Madirdban Korolovszky Gábor.

 

Kevesen végzik ugyanis véletlenül az Rákosmenti KSK-ban a Barça helyett. Mert a futball hosszú távon igazságos. Akkor is, ha igazságtalannak hazudjuk.