2017.01.29., Zelei Dávid

A nyelvtudás haszontalanságát bizonygatni ugyanis nem csak azért káros, mert a butaságot és a lustaságot emeli piedesztálra egy tudásalapú világban, hanem, mert az emberi életet is a játékoskarrierre korlátozza. – Zelei Dávid írása a Kleinheisler-ügyről.

Amikor egyszer (sokszor) felvetettem egy sereg sportosztályosnak, mennyire hasznos is lehet a nyelvtudás, ha az embert leszerződteti a Real Madrid, a Liverpool vagy épp a Bayern München, egyikük azt találta mondani: „Ha már egyszer eljutok oda, akkor nyilván tolmácsra is futja”. Bár mindez elsőre briliáns okfejtésnek tűnik, a bon mot mögött siralmas valóság rejlik: egy minden alternatíva nélküli életpálya-modell, ami rögtön befullad, ha a Real Madridból III. Kerületi TVE, Csorna, vagy egy sérülés következtében mondjuk portáskodás lesz.

 

Az elmúlt hetekben két hír futott be nagyobb karriert a Trollfocin: Feczesin Róbert igékben szegény angol bemutatkozó nyilatkozata Dél-Koreában, és Kleinheisler László hazaigazolása a Fradiba. Mindkettő a hiányos nyelvtudás eposza, s mindkettő ékesen bizonyítja, milyen problémákat okozhat, ha valaki felkészületlenül vág bele egy külföldi kalandba: nemcsak azért, mert nem képes faék egyszerűségű kérdésekre válaszolni, ha meginterjúvolják (Simon Krisztián a Feyenoordban), hanem mert képtelen megérteni saját taktikai szerepét, leszűrni egy videóelemzés tanulságait, és egyáltalán, beilleszkedni egy számára új, idegen kultúrába.

 

Kleinheisler László hazaigazolása engem is borzalmasan csalódottá tesz, de az e köré szövődő diskurzusháló talán még inkább. Ennek egyik kulcsmomentuma ugyanis a játékos porrá alázása mellett annak hangsúlyozása: a nyelvtudás lényegtelen tényező a futballban, anélkül is el lehet boldogulni. E vélemény fő szószólója a magyar nyelvvel is hadilábon álló egykori Újpest-ikon, Urbán Flórián, aki szerint  „A labdarúgásban egy közös nyelv van, a labda és azzal hogyan tudsz bánni”. (sic!) Urbán szerint a nyelvtudás hiánya csak álérv, mely azt hivatott kitakarni, hogy Kleinheisler gyenge játékos, aki „nem üti meg a Bundesliga 2 szintjét sem”, de aki „egyszer eltalálta a kaput Oslóban”, ezért „azonnal rámentek a gyökér managerek, szerencsétlent gyorsan elsütötték Brémába és kaszáltak egy kis lét”. Mindez nemcsak azért szúrja a szemem, mert bárányosi magasságokba emeli a menedzserhibáztatást, hanem mert tele van féligazságokkal: Kleinheisler brémai félévével ellentétben idén nem epizodista volt, többé-kevésbé végigfocizta az őszt, 16 meccsből 12-n játszott, 10-szer kezdő volt, lőtt egy gólt és adott egy gólpasszt: ha gyenge lett volna a Darmstadtba, aligha játszatták volna akár egy percet is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy nem volt jó félszezonja: bár a Wolfsburg ellen a meccs embere volt, ezen kívül nem tudott kiemelkedni, és legfőképp: nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani, amiben kétségtelen előre kell lépnie – csakhogy ehhez semmiképp sem lett volna szabad hazaszaladnia.

 

Itt lép be ugyanis a nyelvtudás tágabb kontextusa: ha valaki el is boldogul a pályán a kezdetleges nyelvtudásával, képtelen érdemi emberi kapcsolatokat építeni, barátokat szerezni, és egyáltalán: megtalálni a helyét egy idegen kultúrában, amitől magányos lesz, és hazavágyik; a másik oldalról pedig úgy látják, nem teper eléggé, hogy beilleszkedjen, és nem marasztalják. Nyilvánvaló, ha az ember Leo Messi, a nyelvtudás hiányán bármely klub szívesen túllép; csakhogy Magyarországon nincsenek Leo Messik, így nekünk a Dárdai-út jut: vagy hihetetlen szorgalommal és tanulni akarással németebbek leszünk a németeknél, vagy csodálkozva, értetlenül battyogunk haza 1-3-8 bajnoki után, hogy nem ismerték fel zseninket. Ez érvényes Urbánra, akinek Kleinheislertől eltérően soha nem sült el a lába Oslóban (pedig részese volt az ottani 0-3-nak), és mikor élete nagy lehetőségét megkapva az Anderlechthez került, összesen két meccsen játszott, és érvényes lehet Kleinheislerre is, ha képtelen megtalálni a vissza- vagy a kerülőutat álmai bajnokságába, amihez a megfelelő nyelvtudás is elengedhetetlen.

 

De nem ez a fő bajom Urbán nyilatkozatával, hanem a mögötte megbúvó ethosz és ideológia. A nyelvtudás haszontalanságát bizonygatni ugyanis nem csak azért káros, mert a butaságot és a lustaságot emeli piedesztálra egy tudásalapú világban, hanem, mert az emberi életet is a játékoskarrierre korlátozza. Dárdai Pál, Petry Zsolt, Lőw Zsolt, vagy Bódog Tamás nem érte be azzal, hogy pályafutása befejezése után a sporttévék szakkommentátoraként ossza meg külföldi tapasztalatait (pl. hogy a pályán futkározó játékosok nevének megjegyzése felesleges): pályafutásuk alatt is tanulni akartak, nem voltak restek elsajátítani befogadó országuk nyelvét, s így futballkarrierjük befejezése után is marasztalták őket állomáshelyükön: ma a Hertha, a Hoffenheim és a Bröndby edzői gárdáit erősítik.

 

Másoknak ugyanakkor a REAC, a Csorna, a Nagykőrösi Kinizsi, a nosztalgia meg a menedzserezés marad.

 

Lehet választani.