2017.06.08., Wenczel Edwin

Mi lesz veled Bayern München?

Ez a mondat Sean Connery száját hagyta el "A szövetség" című filmben, ahol kiöregedett, mesterien célzó kalandort alakít. Aztán felhúzza a szemüvegét, és ugyanúgy lepuffantja több száz méterről a rossz fiút, mint pályája elején. Új szerzőnk, Wenczel Edwin a Bayern München helyzetét elemzi.

Az ilyen filmekben a kor csak egy szám. A valóságban, és így a labdarúgásban ez azonban máképp van: ha játékosok vagy vezetőségi tagok felett kezd eljárni az idő, nincs az a szemüveg, ami segít, és elkerülhetetlenné válik a változás. Az, hogy a Bayern München kerete jelentősen megöregedett, nem újdonság, számos statisztika bizonyítja, hogy megérett az idő a fiatalításra. Vannak azonban olyan "szent tehenek", akiket kevesebb kritika ér. Ribéry idei statisztikája fényesre, a szezont záró meccseken nyújtott teljesítménye viszont rendkívül halványra sikerült. A legfontosabb pillanatokban kiütközött, hogy a csapat már nem bírja el Ribéry kezdőtagságát.  Az ilyen összecsapásokon a védekezésben csak a meccsek elején képes tevékenyen kivenni a részét, és nagyjából a negyvenedik perctől olyan fáradtan mozog a pályán, mintha a lefújáshoz közelítene a találkozó. Robben pedig hiába tolja még mindig nagyon gyorsan jobbról befelé a labdát, erre a legmagasabb szinten azért már fel tudnak készülni. És ijesztően nincs alternatívája egyiküknek sem. Douglas Costa bemutatkozásként egy félelmetesen erős fél szezont produkált, azóta inkább csak csalódást keltő meccsek vannak mögötte. Vele mentális probléma lehet, sohasem néz fel egy-egy beadás vagy lövés előtt, olyan brazilosan,  ösztönből próbál minden helyzetet megoldani; sajnos azonban ő nem rendelkezik olyan ösztönökkel, mint Ronaldinho pályafutása derekán. Coman pedig még nagyon fiatal. Egyelőre csak azt bizonyította, hogy tehetséges játékos, az, hogy milyen szerepet lesz képes betöltetni a Bayern Münchenben, még kérdéses.

 

Ez a szezon egyébként is az átmeneté volt. Ancelotti a vártnál talán kevésbé formálta át csapata játékstílusát, megmaradt a nagyon magas labdatartási arány, a sokpasszos, időnként "préselős játék". Ugyanakkor a 4-2-3-1-et egy ahhoz hasonló, nagyon támadó 4-3-3 váltotta, ahol azonban a 3 belső középpályásnak óriási szerepe van a csapat stabilitásának megőrzésében. (Véleményem szerint elsősorban ennek köszönhető, hogy Müller nem találta a helyét a csapatban, amit csak tetézett az Eb-ről hozott rossz formája.) Az agresszív visszatámadást is mérsékelte, nem lemondva a gyors labda(vissza)szerzésekről, de némileg tompítva az ellenfél kontráinak veszélyeit. Nehéz váltani Guardiola regnálása után, ahol a csapatnak tulajdonképpen nem volt labda nélküli játéka, szinte nem is rendelkezett olyasmivel, hogy "felállt védelem" vagy "kontrajáték", a taktikai faultok és a veszélyes pontrúgások majdnem teljesen eltűntek a repertoárból. Carlo második éve döntő lesz abban a tekintetben, hogy vajon mennyiben folytatja tovább a katalán nagyon szélsőséges stílusának finomhangolását.

 

Egy ilyen bizonytalan érában kifejezetten balszerencsés, hogy a menedzseri poszt betöltetlen maradt. A feladat Lahm-ra várt, ő azonban (valószínűleg) remekül mérte fel, hogy jelenleg Rummenigge és Hoeneß jórészt kezükben tartják a legfontosabb döntési jogosultságokat. Megérzéseik és elszántságuk sok éve viszi előre a klubbot, még ha időnként képesek csúnya hibákat véteni (lásd legutóbb: "Nem kell Lewandowski mögé cserecsatár, mert a lengyel nagyon jó izomzattal rendelkezik, és nem sérülékeny....")

 

A Bayern válaszút előtt áll, döntenie kell, milyen irányban folytatja tovább. 2013 óta a két spanyol nagyágyú rendesen elhúzott a bajorok előtt. Legfőképp a Real Madrid mutatja meg, hogy milyen bő és erős lehet egy modern futballklub kerete, miközben az öltöző sem hullik szét. Kérdés, hogy a vezetőség el akarja-e érni ezt a szintet. Ha igen, akkor elengedhetetlen lesz a klub számára a "sammer-i elégedetlenség", a játékosok számára pedig a "heynckess-i alázat". Nagy, a játékospolitikába még illeszkedő átigazolások, és egységes, védekezésben és támadásban is a végletekig fegyelmezett játékosok szükségesek ahhoz, hogy a csapat tovább tudjon fejlődni. Nem maradhat betöltetlen az egyik legfontosabb szakmai irányító pozíció akkor sem, ha az jelenleg még igen korlátozott döntési lehetőségekkel bír, a "felső nyomásra" való tekintettel. És persze ebben az esetben is fontos szerep jutna a fiataloknak, az új akadémiának. A klub identitásának megőrzéséhez nélkülözhetetlen új Müllerek, Schweinsteigerek kinevelése. Fontos lenne kialakítani egy ésszerű kölcsönadási stratégiát is a fiatalok számára, hidat képezve az amatőr ligában játszó Bayern II és a világ harmadik legértékesebb felnőtt csapata között.

 

Nehéz kialakítani ilyen tekintetben az egyensúlyt. A Chelsea például számos fiatalt ad kölcsön, ám ezt elsősorban nem az okos csapatépítés, hanem a haszonszerzés motiválja, hiszen az esetek többségében a kölcsönadott fiatalok nem épülnek be a nagycsapatba.  A Bayern elmúlt tíz évében váltakozó sikerrel élt a kölcsönadás eszközével. Néhány remek példa mellett (Alaba, Kroos), akadtak nem tökéletesen átgondolt (Højbjerg), és kifejezetten rosszul elsült kölcsönadások (Green). Ha a klub szeretne fiatalokat beépíteni a csapatba anélkül, hogy az eredményességet túl nagy kockázatnak tenné ki, akkor szükséges, hogy évről-évre legyen három-négy olyan kiemelkedően tehetségesnek tartott fiatal, aki kölcsönben pallérozódik. Vegyük példának a Real Madridot! Érdemes figyelemmel kísérni Marco Asensio, illetve Marcos Llorente útját. Mindkettejükben benne van a potenciál, hogy az első csapat meghatározó játékosává váljanak, Llorente saját nevelés, Asensio pedig 18 éves kora óta a klub kötelékébe tartozik.

 

Vagy pedig a klub úgy is gondolhatja, hogy egyelőre kivár. Egy BL-esélyes csapat, a spanyol hegemónia árnyékában, amelyik vele azonos szintet képviselő riválisra öt éven belül még biztosan nem számíthat hazája bajnokságában. Szemernyi kételyünk sem lehet afelől, hogy Ribéry és Robben még egy-két év múlva is kiemelkedő játékosai lesznek a Bundesligának. A klub gazdaságilag stabil, és talán valóban felesleges túlpörgetni egy korszakváltást, felgyorsítani egy előbb-utóbb amúgy is kérlelhetetlenül bekövetkező folyamatot.  Süle, Rudy és Coman leigazolásával pedig, ha nem is lépett szintet a csapat, a keret mélysége és kor-összetétele mindenképpen pozitívan irányban módosult.

 

Jellemző, hogy a Bayern háza táján akkor gyorsulnak fel az események, amikor a klub egy nagyon csalódást keltő szezont produkál (lásd: 2007 – lemaradás a BL-ről; 2012 ­– az ezüstös év). Nyilvánvaló, hogy ez is eljön, ha a klub nem rázza meg magát addig, amíg a helyzet összességében elfogadható. Azt azért látjuk: a szűk európai elitből kicsúszó Bayern helyére már jelentkezik a tudatosan építkező Juventus, és a Guardiolával lassan, de biztosan átalakuló Manchester City.  Mi, szurkolók, nem szívesen várnánk meg, hogy ez a nemrég még triplázó Bayern egy évben már a nyolcaddöntőben, vagy a csoportkörben búcsúzzon a Bajnokok Ligájában, vagy hogy esetleg egy évben anélkül maradjon le a bajnoki címről, hogy bármelyik ellenfele kiemelkedő teljesítményt nyújtana. (Utoljára ilyen: 2009-ben a Wolfsburg 69 ponttal lett bajnok, ez alig jobb, mint 2 pont/meccs-arányt jelent.) Persze túlteszi magát rajta a szurkoló, így is szerencsésebbnek érezheti magát egy Bayern-szimpatizáns, mint a legtöbb focirajongó, már ami az elmúlt években begyűjtött trófeák számát illeti. A kérdés a klub számára az, hogy vajon megéri-e kockáztatni,a szokásos felfogástól némileg eltérni és 17-re lapot húzni; vagy a türelem, a "lassú víz partot mos" elve lehet az, amely a klubot végül ismét felfelé, egészen a csúcsig vezeti?