2009.01.28., focitipp.hu

Merre tart a futball? - 2. rész

Nem az a kérdés, hogy változik-e a foci, hanem hogy milyen irányba halad. Erre próbált válaszolni a World Soccer brit futball-szaklap néhány elemzője.

Merre tart a futball? - 1. rész: Az eltűnt gólok nyomában

Miért abszurd a sok gól?

Általánosan elfogadott vélemény futballberkekben, hogy gólt rúgni csak az ellenfél hibájából lehet. Vagyis az a feladat, hogy hibázásra kényszerítsük az ellenfelet, értsd: a hátvéd bakija kell ahhoz, hogy betaláljunk. Ezzel a felfogással az a baj, hogy a védelem nézőpontját teszi meg a futball általános nézőpontjává, mindent a védelemből eredeztet. A támadás, a támadók csilloghatnak ugyan, de szerepük a játék egészét tekintve másodlagos. Ha a védők kifogástalanul elvégzik munkájukat, akkor nincs gól. Az ilyen 0–0-s döntetlen ma az edzők álma.

Senki se akarja bemesélni nekünk, hogy a 0–0 lehet izgalmas is. Egy vagy két szezonon át esetleg, amíg a szurkoló a pontokat számolja, és azoknak örül. De aztán unalmassá válik. Pedig az edzők ezt forszírozzák. Ők gyűlölik a sok gólt hozó mérkőzéseket. Néhány hónapja az angol harmadosztályban a Peterborough 5–4-re verte a Bristol Roverst. Kilenc gól egy meccsen! Micsoda öröm lehetett! Vagy mégsem? A mérkőzést "abszurdnak" nevezte még a győztes csapat edzője is – aki történetesen Sir Alex Ferguson fia, Darren Ferguson. "Lehet, hogy a nézők élvezték a látottakat, de az edzők nem" – nyilatkozta utóbb. Érdekes ellentmondás rejlik ebben a nyilatkozatban, mégis minden edző azonosul ezzel. "A semleges közönség jól szórakozott, én már kevésbé" – közölte az újságírókkal Gordon Strachan is tavaly, miután a Celtic 3–2-re kikapott a Barcelonától, egy máskülönben érdekes mérkőzésen.

A szép és a csúnya

Minden jel arra utal, hogy az edzők és a játékosok szemében a látványos futball már a múlt része, olyasmi, amin túl kell lépni, magunk mögött kell hagyni, el kell felejteni. Miért? Mert a közvélekedés az, hogy szép focival nem lehet meccset nyerni. Választani kell: vagy a szemet gyönyörködtető játék, vagy a győzelem. A kettő egyszerre nem működhet.

"Nézzék, én nem vagyok a romantika híve, a szép játék a mi esetünkben illúzió, semmi több. Számunkra a világbajnokságra való kijutás az egyetlen cél, és nem az, hogy a játékunk látványos vagy közönségszórakoztató legyen" – nyilatkozta 2003-ban Chile szövetségi kapitánya, Juvenal Olmos a kvalifikációs sorozat előtt. Chile nem jutott ki a vébére, ráadásul a szurkolókat sem állította a maga oldalára. A "csúnya játék" egy idő után riasztó.

A "látványos" vagy "szép" jelző a futballban mintha becsmérlést jelentene, vagy legalábbis komolytalan, derogáló kifejezésnek tűnik a futballisták és edzőik számára. Amikor a Sam Allardyce-féle Newcastle 2007 nyarán sorra nyerte az előkészületi meccseket, a tréner úgy vélte, azok "nem igazi mérkőzések", csak afféle komolytalan játszadozások, "életre-halálra" a Premier League-ben kell majd focizni. Az edzők többsége sajnos így gondolkodik.

Alig érintve a bokát

Vegyük hát szemügyre, a futball szabályai vajon melyik játékfelfogásnak kedveznek, a védekezőnek vagy a támadónak? Mintha mindenki megbékélt volna például azzal, hogy a játéknak az úgynevezett "taktikai szabálytalanság" is a része. Nem alattomos, nem durva, nem látványos szabálytalanság ez, éppen csak annyi történik, hogy megakadályoznak egy kibontakozó támadást a középpályán, finoman, alig érintve mondjuk az ellenfél bokáját. A szükséges rossz, mondjuk erről, de vajon tényleg szükséges-e? Már halljuk is az ellenvetéseket: "Nem volt más választása, mit tehetett volna?", sőt: "Ez a szabálytalanság kellett…"

Hát éppen ez az: nem kellett. A nyájas jóváhagyás, az elnéző legyintés, amivel legitimmé tesszük a taktikai szabálytalanságot, súlyos hiba, hiszen ezáltal éppen egy olyan futball mellett voksolunk, amelyben az erő fölötte áll a technikai tudásnak. Egy friss nyilatkozat Fernando Torrestől, a Liverpool spanyol csatárától: "A hátvédek magasak, erősek, testfelépítésük és játékmodoruk alapján tulajdonképpen harcosok, nem futballisták. A játékvezetők pedig csak akkor ítélnek ellenük, ha már vérzünk a sok szabálytalanságtól."

Cselezni bűn?

Ma elsősorban azok a veszélyeztetett játékosok a pályán, akik gyorsan és kiszámíthatatlanul cseleznek. Ők azok, akik a múltat idézik, azt az aranykort, amikor még öt-hat briliáns technikájú, kiválóan cselező játékos volt egy csapatban. Akkoriban a futballt a gólok, a trükkös mozdulatok és a váratlan, nehezen utánozható cselek tették népszerűvé. Ma a cselezés másodlagos, sokkal fontosabbnak tartják az erőt. Aki ma cselező futballista, arra úgy tekintenek, mint aki lelassítja a játékot, hiszen cipeli a labdát, "rátekeredik", s ezért "önzőnek", "egoistának" tartják, akiből hiányzik a csapatszellem (lásd például Messi vagy Cristiano Ronaldo megítélését).

Az a játékos, aki ma cselezni "merészel", felkészülhet a legrosszabbra. Faragni fogják, keményen, pardon nélkül. Persze, így volt ez régen is, emlékezzünk csak Pelé fájdalomtól eltorzult arcára a kegyetlen becsúszások után. De akkoriban Pelé pártján álltak a szurkolók, ma pedig az általános vélekedés némileg módosult. Rúgást kapott? Magára vessen! Miért, mit várt? Ha egyszer annyit cselezett…

Paul Gardner cikke alapján

(folytatása következik)


*****