ÓDA A LEICESTER CITYHEZ

Ülök a frissen metszett fák alatt a város főutcáján. Milyen szépen süt a nap! Szürcsölgetem a kávémat, nézem az ágakra tekert színes izzókat. Az ágak labirintusát, a hold félkörívét a fényes, égszínkék égen. És akkor váratlanul eszembe jut a Leicester City.

Valamikor karácsony környékén kezdtem el újra angol bajnokikat nézni – a Leicester City miatt. Akkor még kevesen vették komolyan őket, újra és újra felmerült a kérdés, hogy „mikor pukkad ki a kiscsapat”? Pedig súlyos tévedés volt ez a kipukkadozósdi, ez a kiscsapatozás. Az, hogy a Leicester egyértelműen bajnokesélyes, február közepén vált világossá, amikor Ranieri csapata előbb megalázta a tétova Liverpoolt (emlékeznek még Vardy bombagóljára?), majd tönkreverte a fontmilliókból felturbózott Manchester Cityt (ó, Mahrez, az a testcsel, Demichelis azóta is tántorog).

Azóta is jönnek sorra a meccsek, s nincs mit tenni, akinek van szíve, az már rég beleszeretett a Leicester Citybe. Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan futballcsapatot, amelyik ennyire meghatott volna. A Leicester City maga az őszinteség és egyszerűség. Nézzük meg például azt a gólt, amelyet hétvégén szereztek a Sunderland ellen. Danny Drinkwater (beceneve: Vízhordó) egy finom csel után seggbe rúgja a labdát, Jamie Vardy leveszi azt, közben lefutja a védőjét, és a bal sarokba helyez. Ennyi, kérem, semmi több. Drinkwater idén öt gólpasszt adott – mind az ötöt Vardynak.

Amikor először láttam együtt focizni ezt a Ranieri-féle Leicestert, egyből feltűnt, hogy milyen tökéletes koncentráció jellemzi a játékosokat. Mindenki tisztában van a feladatával és a képességeivel – csak azt akarja elvégezni, amennyit kell és amennyit tud, se többet, se kevesebbet, azt viszont tökéletesen. Szeretném azt hinni, hogy van ebben valami olaszos, hogy ezt a végtelen tudatosságot és nyugalmat Ranierinek köszönhetik a futballisták. Akiket rókáknak becéznek, pedig valójában kopók ők. Mert ez is az első pillanattól fogva meggyőző volt: a Leicester ellenfelei számára kilencven perc alatt nincs egy szabad pillanat, nincs a pályán üres tér. Akárhová néznek, Leicester-focistákat látnak, elvesznek a Nagy Leicester Ködben.

És azok a karakterek. Robert Huth, aki olyan szögletes, mint egy legófigura, de a Bajnokok Ligájára rabonát ígér. Német önirónia! Wes Morgan, aki bármikor hajlandó a lelátóra bikázni a labdát, ha úgy adódik. Az emberiség sorsa megváltozna, mind megszabadulnánk a kínjainktól, ha csak egy olyan megbízható barátunk lenne, mint Wes Morgan. N’Golo Kanté, a lehetetlen megtestesülése, egy perpetuum mobile. Mintha képes lenne meghajlítani a teret maga körül. Jamie Vardy, egy igazi proli, akiről már szinte mindent megírtak. Néhány évvel ezelőtt még gyári melósként blokkolt kapucnis pólóban, közben a bokájára szerelt nyomkövetővel lődözte a gólokat a sokadosztályban. Most angol válogatott. S persze Claudio Ranieri, aki néha úgy álldogál a pálya szélén, mintha azt sem tudná, hol van. „Megint nyertünk? Kiváló, ki lőtte a gólt? Te voltál, fiam? Nagyon szép volt!" Hisz a lélekvándorlásban, ehhez képest egy bajnoki aranyérem a Leicesterrel: semmiség.

„Gyerünk Jamie, szükségem van rád” – állítólag Ranieri ezt mondta a Sunderland elleni meccs szünetében Vardynak, és a mérkőzést végül a Leicester a csatár duplájával nyerte meg. Igaza van Ranierinek, mindnyájunknak szüksége van Vardyra és a Leicester Cityre. Ezért történik meg velünk újra és újra ugyanaz. Éljük az egyszerű kis életünket, elmerengünk a szupermarket pénztárjánál, összemosódnak a betűk a kezünkben tartott könyvben, paradicsomot szeletelünk – és közben folyton arra gondolunk, hogy idén a Leicester City lesz az angol bajnok. Nem történhet másként.