2006.12.08., focitipp.hu

Hogyan működtessünk eredményesen és gazdaságosan egy futballklubot? Az iparból átvett módszerek bizonyíthatóan sikerre vezetnek. Ismerkedjen meg a titkos recepttel.

3P - Purpose, Process, People. Lean management. Nos, azon olvasóknak, akik az ipar területén tevékenykednek, a fenti „rejtélyes" kifejezések, gondolom nem mondanak újat,. A 3P és a Lean management ugyanis az ipari hatékonyságnövelés legelterjedtebb módszerei közé tartoznak. Hogy a bánatba kapcsolódik ez a terület a focihoz? - kérdezheti a focitipp-olvasó, mégpedig teljes joggal. A válasz előtt inkább tartsanak velünk egy kis kitekintésre, melyet elolvasva lehet, hogy megfogalmazódnak majd a futball világára is alkalmazható megoldások!

Lean-management

A világgazdasági recesszió, a globalizáció és a verseny kiéleződése hihetetlen mértékű spórolási intézkedéseket indított el az ipari gyártó cégeknél. Hogy a bemenő „input" és a végül termékként, szolgáltatásként kijövő „output" közti idő, költség és energia a lehető legminimálisabb legyen, kitalálták az okos mérnökök Japánban (mégpedig a Toyotánál), hogy létre kellene hozni egy hatékonyságnövelő rendszert. Ezt elnevezték Toyota Production Systemsnek (TPS), amit az amcsik - lekoppintva az ötletet - Lean menedzsmentnek kereszteltek el (a „lean"szó laposat, soványt jelent). Az egész Lean-rendszernek az egyik alapeleme a már említett 3P. Vagyis a cél (Purpose), az ehhez szükséges folyamat (Process) és végül a folyamatot működtető, a cél eléréséhez nélkülözhetetlen szakemberek (People). A végcél természetesen nem más, mint a profit maximalizálása, minél kevesebb pénz/energia befektetésével. Egy modern gyár manapság már nem létezhet ilyen rendszer nélkül, sőt, nemcsak az ipar, hanem az üzleti élet egyéb szegmensei is kezdik átvenni a módszereket, kezdenek „Leanesedni".

Mivel pedig a futball is egyre inkább az üzletről szól, felmerülhet a kérdés, hogy mi mindent lehet ill. érdemes megtenni azért, hogy mind pénzügyi, mind sportszakmai szempontból optimálisan működjön egy fociklub, hogy ne csak a szurkolók, hanem adott esetben saját részvényeseik is elégedetten dőlhessenek hátra. Több konkrét példát lehet felhozni a 3P és a futball kapcsán. Az első két példa (Olympique Lyon, Bolton Wanderers) azt mutatja be, hogy ha egy klubot a Lean-menedzsment/3P elvei szerint menedzselnek (anélkül, hogy a vezetők tudnák, hogy így tesznek!), az sikerre vezethető a legnagyobb riválisok ellen is. A harmadik példa (Chelsea) azt mutatja be, hogyan működik egy olyan klub, ahol nem a profit, hanem kizárólag az eredmény az érdekes. A negyedik eset (Real Madrid) pedig arra mutat példát, hogy hogyan nem szabad vezetni egy klubot, milyen konfliktusokat okoz, ha az üzleti és a sportcélok közötti egyensúly végzetesen felborul.

Lyon

Ha valaki értelmezi és a focira kivetíti az egész Lean-gondolkodásmódnak a lényegét, nagy valószínűséggel az Olympique Lyon példája és fejlődése fog eszébe jutni. Hogy mi történt ezzel a klubbal, azt korábban már összefoglaltuk. Most csak annyit emelnénk ki, ami feltétlenül szükséges elméletünk bizonyításához. Jean-Michel Aulas elnök annak idején első lépésként kitűzött egy célt (Purpose) a klub elé: 4 éven belül európai kupában kell szerepelnie a csapatnak. Megfelelő pénzügyi befektetéssel, a klub utánpótlás-akadémiájának kiépítésével (Process) és a megfelelő szakemberek megtalálásával (People) a célt meg is valósította az egyesület. A kilencvenes évek végére Aulas újabb tervet eszelt ki, mégpedig azt, hogy szisztematikus munkával felépíti az új évtized legjobb francia csapatát. Ismételten megfogalmazta tehát a célt, megfelelő átigazolási politikát alakított ki (nem túl drága, viszont kitűnő brazil és francia játékosok leigazolása - Process), majd több alkalommal is megfelelő edzőt választott a cél megvalósítására Santini, le Guen és Houllier személyében (People). Az eredmény? Egy rendkívül profin működő, eredményes és gazdag egyesület.

Bolton

A Bolton Wanderers egy évtizede még egy, az első és másodosztály között ingázó kiscsapatnak számított, melynek kisebb csoda kellett volna, hogy stabil középcsapattá váljon a Premiershipben. Ez a csoda Sam Allardyce személyében jött el, aki (miután a klub 1998-ban komoly adósságokba verte magát az új Reebok-stadion építése révén) a súlyos anyagi helyzetet látván elhatározta, hogy úgy vesz híres és idősebb koruk ellenére még mindig kitűnő játékosokat, hogy közben nem taszítja még nehezebb pénzügyi helyzetbe klubját. A legendás Youri Djorkaeff volt az első fecske, akit Allardyce Boltonba tudott csábítani, őt követte aztán Hierro, Iván Campo vagy éppen a nigériai cselgép, Jay-Jay Okocha. Később megszerezte El-Hadji Diouf és Nicolas Anelka játékjogát is, a csapat pedig azóta UEFA-kupa résztvevő és sikeres középcsapat lett a kezei alatt. Hogyan tudta ezt elérni a Big Samként tisztelt szakember? Tulajdonképpen semmi varázslat nincs benne, mindössze annyi, hogy megfogalmazott egy olyan politikát a Bolton, amivel azonosulni tudtak a piacon elérhető, már kiöregedőben lévő sztárok (People), elérhető célokat helyezett eléjük (Purpose), és biztosította azt a nyugodt hátteret (Process), ami által korábban problémás és nem kívánt játékosok megtáltosodtak. Nézzük csak meg, a Liverpoolból kiutált, eredménytelen El-Hadji Diouf vagy az örökös rosszfiú, Nicolas Anelka milyen odaadással, szívvel-lélekkel küzd a Boltonért. De említhető Iván Campo is, aki a Real Madrid cseresorából előlépve, azóta több pozícióban (középhátvédként, jobb oldali bekként és védekező középpályásként) is a Premiership egyik legjobbjaként segíti csapatát.

London

A Chelsea FC egyedi eset. Emiatt nem is lehet egy olyan sémát ráhúzni, ami alapján minden más egyesület működik. Hiszen mögötte áll Roman Abramovics, aki vastag bukszájával biztosítja, hogy az eredményesség, vagyis a kitűzött sportcélok érdekében bármit és bárkit meg lehessen venni. Nem kell törődni a pénzügyi mérleggel, nem kell figyelni a bevételi oldalt, a játékosok fizetését, mert csak az számit, hogy a megalomán tulajdonos gyerekes vágyait megvalósítsa a csapat. Nincs még egy olyan gárda, mely megengedhetné magának azt a helyzetet, mely idén kialakult a Chelseanél. Vegyük először is a nyári igazolásokat. Leigazolták azt a Michael Ballackot, akiért bár egy fillért sem kellett fizetniük, havi 600 ezer eurós fizetésével a világ legdrágább focistája. Ez önmagában még nem lenne gond, az már annál inkább nevetséges, hogy Ballack igazi pozíciója a támadó középpályás, amit Frank Lampard tölt be kitűnően és kirobbanthatatlanul a csapatban. A német sztár így nem is tud olyan teljesítményt nyújtani, ami elvárható lenne tőle. Hasonló helyzetben találta magát Andrij Sevcsenko is. Az 51 millió euróért szerződtetett csatár is Abramovics vágyálmai miatt került a Stamford Bridge-re, a csapatba viszont egyáltalán nem illik, ezt góliszonya is bizonyítja. Említhetnénk az eddigi teljesítménye alapján hihetetlenül drága Jon Obi Mikel-t is, akiért összességében 16 milliót szurkolt le Peter Kenyon, a Chelsea igazgatója. Aztán mennyit játszott a nigériai középpályás? Egy meccsen volt kezdő (azon is kiállították...), és néha bejön csereként. De nem ez érdekes, hiszen a pénz nem számit, csakis az eredmények. Mourinho erre a szezonra új húzásként úgy alakította át a csapat taktikai felállását (4-4-2, benne 4 középső középpályással, gyémánt alakzatban), hogy abban ne legyen hely szélsőknek. Vagyis most a padon vagy még azon sem, ül négy méregdrága játékos: Arjen Robben, Joe Cole, Shaun Wright-Phillips és Salomon Kalou.

Megint csak a kérdés: miért? Azért, mert Mourinho megengedheti magának, hogy figyelmen kívül hagyja a sorrendet, vagyis ő nem a céllal és a folyamattal kezdi, hanem előbb felvásárol mindenkit, aki él és mozog, aztán majd hozzájuk igazítja a taktikát, de akkor sincs baj, ha emiatt több, óriási összegekért igazolt, havi több százezer eurót zsebre tevő játékosok nem játszanak egy percet sem. Az igazi baj majd akkor történik, amikor Abramovics ráun a játékára, a klub nyakán maradnak a méregdrága játékosok és az évi szinten már most is jelentős tízmilliókat kitevő veszteség romba dönti a klubot, ahogy ez Ken Bates ideje alatt már egyszer megtörtént. Peter Kenyon 2004-ben azt nyilatkozta, hogy 2010-re azt szeretné, ha önellátóvá, nyereségessé válna a klub, nem utolsósorban a saját nevelésű játékosok beépítésével. Nem sok jelét látjuk ennek a törekvésnek, akármennyire is keressük...

Madrid

Florentino Pérez és Furulyás János között nem sok hasonlóság van. Már csak azért sem, mert előbbi csak a sport szempontjából tett tönkre egy klubot, míg utóbbinak ez a bravúr erkölcsileg, anyagilag és sportszakmailag is sikerült. 2000-ben, Senior Pérez elnökké választásakor a Real Madrid elindult egy irányba, melyben sokkal fontosabb szerepet kapott a pénzügyi és marketing-, mint a futballsiker. Becsületére legyen mondva az elnöknek, minden évben leigazolta a beígért „galaktikust", sokszor inkább a marketingértékét nézve egy játékosnak, ahelyett, hogy posztra igazolt volna. Természetesen Beckham esete a legnyilvánvalóbb, bár Makelele elengedése és Del Bosque kipenderítése ugyanúgy beillett az irányvonalba, csak ellenkező előjellel. A megfogalmazott cél a leggazdagabb, legerősebb márkanévvel rendelkező klub felépítése és a „Zidanes-Pavónes" elv megvalósítása lett. Vagyis mindent alárendelni a pénzügyi eredményeknek, miközben a saját utánpótlásból kell pótolni a keret hiányosságait. A kifacsart logika szerinti elmélet, naná, hogy nem működött a gyakorlatban. Pérezt eltávolították, az új elnökség pedig kényesen vigyáz arra, hogy az új célok (minél előbb egy trófea a kiéhezett szurkolóknak, eredmény-központú szereplés) érdekében nyugalom legyen a csapat háza táján és abszolút posztra igazolva megteremtse Capello számára az alapot a sikerhez.

Konklúzió

Végül levonhatjuk a tanulságot, hogy egy sikeres, 3P alapú működéshez a fociban a következő dolgok kellenek: reális, elérhető célok. Nyugodt háttér, türelemmel felépített klubszerkezet. Posztra igazolt, sikerre éhes játékosok. Vagy találni egy milliárdost, akinek a pénzével mindezeket felrúghatjuk és saját belátásunk szerint cselekedhetünk. Utóbbira azért elég kevés az esély.

(fs.focitpp.hu)


*****