A futball ereje (punk's not dead)
A "millwalli minta" sokaknál - így a londoni rendőrségnél is - kivágta a biztosítékot. "Rablóból pandúr" - mondták, arra utalva, hogy a Millwall huligánjai "békeidőben" általában nem rendszeretetükről híresek
"Anarchista vagyok,
nem tudom, hogy mit akarok,
de tudom, hogyan érjem el."
Az Anarchy in the UK (Anarchia az Egyesült Királyságban) című Sex Pistols-számban énekli ezeket a sorokat Johnny Rotten. A punk nem pusztán lázadás volt, hanem, némi pátosszal szólva, életérzés. Megtalálni az archimédeszi szilárd pontot, és kifordítani sarkaiból a rendszert.
Anarchy in the UK! Az elmúlt héten több világlap is ilyen címmel számolt be az angliai zavargásokról (például a The Economist és a New York Post). Pedig Londonban szó sem volt nonkonformista, rendszerellenes fiatalokról. Akik a londoni utcákon gyújtogattak és üzleteket fosztottak ki, azok nem anarchisták, hanem közönséges bűnözők voltak, tettük nélkülözött bármiféle ideológiai alapot, s a kapucnis gyújtogatók vélhetően soha nem hallottak Bakunyinról, Kropotkinról vagy Nyesztor Mahno anarchista kiáltványáról.
Miután az állam rendszabályzása becsődölt, az internetes közösségi oldalakon angol sztárfutballisták (Rooney, Rio Ferdinand, Gerrard) próbálták meg lecsillapítani a főleg fiatalkorúakból verbuválódott rablóbandákat. Eredmény nélkül, természetesen: az utcán lődörgő kapucnis fiataloknak ma már nincs közvetlen kapcsolatuk a futballal, a társadalom peremén élők a magas jegyárak miatt évekkel ezelőtt kiszorultak a stadionokból (a Premier League-meccseire egy átlagos belépő ma 30-40 fontba kerül).
Eljött a kedd, s a szervezők kénytelenek voltak lefújni az Anglia-Hollandia felkészülési mérkőzést, amelyre pedig már elővételben 70 ezer jegy elkelt, s amelyet a jövő évi nyári olimpia helyszínén, a Wembleyben játszottak volna. Elmaradt néhány hétközi Ligakupa-meccs (West Ham, Charlton, Bristol City), s elhalasztották a szombati Tottenham–Everton bajnokit is. Az első napok rendbontásai után úgy tűnt, a futball hiába az egyik legnagyobb mobilizációs erővel bíró társadalmi fenomén, ezúttal vesztésre áll a bűnözőkkel szemben.
Mégis a foci kellett ahhoz, hogy úgy-ahogy helyreálljon a rend. Elsőként a Millwall-drukkerek szerveztek őrjáratokat saját városrészükben, s az ő példájukat követték a Charlton és a Tottenham mobjai is. (Amikor 2004-ben Londonban jártam a Millwall-Fradin, a meccs előtt a The Clash legendás száma, a London calling dübörgött a hangszórókból: "A háborút kihirdették, a csatazaj előbb-utóbb ide is elér, fiúk-lányok, másszatok végre elő a szekrényeitekből.")
A "millwalli minta" sokaknál - így a londoni rendőrségnél is - kivágta a biztosítékot. "Rablóból pandúr" - mondták, arra utalva, hogy a Millwall huligánjai "békeidőben" általában nem rendszeretetükről híresek, éppen ellenkezőleg: ők azok, akik rettegésben tartják a stadionok környékét, legutóbb például két hete egy readingi vasútállomáson csaptak össze a Southamptonba tartó Leeds-drukkerekkel. S most ezek a notórius rendbontók vették át a rendfenntartók feladatát?
Ebben a gondolatmenetben persze volt némi szemforgató sznobizmus. Eltham és Enfield utcáin ugyanis a helyiek fogtak össze (akik történetesen Millwall-drukkerek), hogy megvédjék saját tulajdonukat, saját boltjukat, saját utcájukat - ha már az állam nem képes erre. Nem a szélsőjobbos English Defence League erőfitogtató manifesztációjáról volt szó, sokkal inkább egyfajta "civil kurázsiról".
Az persze korántsem ideális állapot, amikor megrögzött futballhuligánok akarják helyettesíteni a karhatalmat, s afféle polgárőrökként cirkálnak az utcákon, baseball-ütőket lóbálva. (Bár, tegyük hozzá, ennél is nyugtalanítóbb, amikor rendőri jelenlét híján fiatalkorú gengszterek Molotov-koktélokat dobálnak be az ablakunkon.) A millwalli futballszurkolók mindenesetre incidensek nélkül védték meg saját negyedüket.
A foci vesztésre állt Angliában, de végül mégiscsak győzni tudott. A hétvégi bajnokikat (egy kivételével) megrendezték, s ez azt jelentette a közvélemény számára, hogy az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba. Mi pedig annak örülhetünk, hogy ebben a puskaporos hangulatban a futball ismét a szebbik arcát mutatta: azt, amelyik az összefogásról, a bajtársiasságról, a rendről és a szolidaritásról szól.
Gazdag József
(A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.)
További cikkek a rovatban
Színház az egész (futball)világ!
Tartozom egy vallomással. Nem másnak, magamnak. Egy ideje alig nézek focit. A tabellákat persze frissítem, minden nap, szünet nélkül.
Ki lesz a Focitipp szakértője?
Tippjátékot indítunk a Focitippen, amely miatt egész évben lesz miért izgulni: az alábbi kérdésekre ugyanis a válaszokat csak jövő tavasszal kapjuk majd meg.
, kl
"Most már olyan komoly baj csak nem jöhet"
Sokszor mondják, felejtsük el az Aranycsapatot és ez igaz, de emlékezni mindig kell valamire. Az elmúlt időszak legnagyobb futballsikere továbbra is egyértelműen a Fradi BL-szereplése volt az 1995/96-os idényben. 1995. augusztus 9-én, a Fradi megtette az első lépést. Húsz évvel ezelőtt. Emlékezünk.…
, kl
”Rúgtunk egy öngólt, aztán még egyet”
A Videoton megszerezte első győzelmét a 2015/16-os idényben, de a diósgyőri mérkőzés mégsem erről marad emlékezetes.
, ktn
Idézzük fel az Egervári-korszakot!
A finnekkel szemben hagyományosan szerencsések vagyunk, de most nem csak ebben bízhatunk. A "tavaszi idény" utolsó selejtezője következik a magyar válogatott számára, Helsinkiben. Hatalmasat léphetünk a továbbjutás felé.
, ktn
Focira várva
Az idei Afrikai Nemzetek Kupájáról hiányzik az afrikai futball két legnagyobb csillaga: Samuel Eto' és Didier Drogba. Érdemes lesz nézni a meccseket?
, ktn
, hb
A "Futball Hete": Misszió vagy bisznisz?
Ma este elrajtol az Eb-selejtezők második (és aztán a harmadik) köre, avagy jön a "Futball Hete". De kell ez nekünk?
, ktn
José Mourinho és a magyar utánpótlásnevelés
Ne szépítsük, borzasztó szomorú volt nézni ezt a riportnak álcázott vergődést. - Jegyzet a Sport TV felejthetetlen José Mourinho-interjúja ürügyén.
