2006.10.24., focitipp.hu

Gianluca Vialli-interjú (1. rész)

Gianluca Vialli mostanában egy alapítványt vezet, amely egy titokzatos betegség ellen küzd. Emellett még könyvírásra is maradt ideje, amelyben az angol és az olasz foci közti különbségeket elemzi.

Mit csinálsz mostanában, amikor nem kommentátorként dolgozol?
Elfoglalt vagyok! Néhány évvel ezelőtt létrehoztam egy jótékonysági alapítványt, mely a rák és egy Amiotropikus Laterális Szklerózis nevű kór ellen küzd. Utóbbi betegséget Lou Gehrig-kórként is ismerik, és néhány focista is belehalt az utóbbi években. Azért szörnyű ez a betegség, mert senki nem tudja, hogyan kapja meg az ember, és nincs esély a túlélésre. Egyik legjobb barátommal, Massimo Mauróval vezetem ezt az intézetet, aki korábban maga is focista volt, most pedig már doktorként dolgozik. Golf- vagy focieseményeket rendezünk, hogy pénzt szerezzünk. Olyan, mintha vállalkozást vezetne az ember, csak a bejövő összegeket orvosi kutatásokra használjuk fel. Jó érzés, hogy 35 önző év után valamit végre visszaadhatok. Emellett és a kommentátori munka mellett, leginkább feleségemmel és a kicsi lányommal szeretek együtt lenni. Két házat is felújítunk, egyet Angliában, a másikat Olaszországban, és ez is sok időt vesz el. Meg aztán arra is figyelnem kell, hogy az asszony ne költse el a focistaként összespórolt pénzemet!

Az Olasz meló című könyved az angol és az olasz futball közti különbségeket vizsgálja. Miért nem egy hagyományos önéletrajzot írtál, és amúgy melyik a kedvenc bajnokságod?
Nem hiszek az önéletrajzokban. Vagy megbántasz benne valakiket, vagy feleslegesen magasztalod őket. Egy kicsit tudományosabban akartam a fociról írni, ha már megadatott, hogy Angliában és Olaszországban is játszhattam. A két ország labdarúgása közti különbségeket akartam elemezni, kezdve a focistáktól, az edzőkön, médián, szurkolókon át egészen a játékvezetőkig. Az elgondolás e mögött a jótékony célú pénzszerzés volt, és hogy legalább valami hasznosat is írjak. Azt hiszem, a könyvvel mindkét célomat elértem. Jó témák vannak benne, hiszen sikerült beszélnünk Arséne Wengerrel, José Mourinhóval, Sir Alex Fergusonnal, Sven-Göran Erikssonnal, Marcelo Lippivel és Fabio Capellóval, ráadásul olyan témákról, amikről amúgy nem szoktak nyilatkozni.
Összességében azt tapasztaltam, hogy az angol játékosok számára a foci egy játék, míg az olaszoknak egy munka. Ez jellemző arra is, ahogyan a focit megközelítik a két országban. Angliában a lelkesedést díjazzák a nézők, míg Olaszországban a képességet és az eredményességet. Az olasz foci sokkal ésszerűbb, az angol viszont szenvedélyesebb, ami azért furcsa, mert az olaszokról az a sztereotípia él minden külföldiben, hogy szenvedélyesek és tüzesek. Az olasz edzőképzés a tanuláson és ésszerűségen alapul, míg az angol edzők mindent a lelkesedésnek rendelnek alá. Az angol csapatok mindig 4-4-2-őt játszanak, ami az edzőképzésből adódik, meg abból, hogy Angliában bárkiből edző lehet egy szemvillanás alatt. Olaszországban először is a különböző formációkat, taktikákat kell egy edzőnek megtanulnia.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy Angliában akarsz edzősködni, mielőtt az olasz bajnokságban vállalnál el egy csapatot. Nem érzed már úgy, hogy itt az ideje kipróbálnod magad a Serie A-ban?
Az az álmom, hogy megint Angliában edzősködjek, de szerintem a visszatérésre több esélyem van Olaszországban. Ha aztán ott jól teljesítek, remélem egy szép napon megint a Premiershipben dolgozhatok.

Mely edzők voltak a legnagyobb hatással a játékstílusodra és az edzői módszereidre?
Nehéz lenne egyet megnevezni, de talán Vujadin Boskov a Sampdoriánál, és Marcelo Lippi voltak rám a legnagyobb hatással a karrierem különböző stádiumaiban: Boskov idején még fiatal voltam, Lippi alatt már sokkal érettebb. Hálás vagyok neki, hogy segített kilábalnom egy rossz sorozatból, Lippi gyakorlatilag újraindította a pályafutásomat.

Igaz az a régi pletyka, hogy te és Roberto Mancini vittétek a prímet a Sampdoriánál, ti tartották a félidei csapatbeszédeket, míg Sven-Göran Eriksson csak ült a sarokban?
Nem. Én már egyébként is eljöttem, amikor Eriksson a csapathoz került, de már Boskov idejében is ilyen pletykák keringtek. Nem volt igaz: Boskov irányított mindenben, viszont nagyon szoros volt hármunk közt a kapcsolat, imádtuk egymást. Emlékszem, egyszer Roberto és én arról próbáltuk őt meggyőzni, hogy változtassa meg a csapatösszeállítást, de ő erre nem volt hajlandó, mindig csak a saját feje után ment.

[A four-four-two nyomán]

A Vialli-interjú 2. része >>>

(fs.focitipp.hu)

*****