Kiss László
1986-ban, 7 évesen, untam a vb-t, untam a magyar-franciát. Apám kizavart a konyhába. Akkor nem tudtam, hogy 30 évig kell várnom arra, hogy újra nagy tornán szerepeljen a magyar válogatott.
Ma reggel a metrón munkába menet végig a meccsen jártak a gondolataim. Mi lesz, hogy lesz? Hogy ez a nap történelmi. Nem lehet olyan, mint a többi. Az iskola hálás munkahely, teret ad a szabad gondolkodásnak – igen, teret ad, nem csak korlátoz, ahogy manapság szeretik egyesek hangoztatni.
Megyek fel a terembe, a fiúk már gyülekeznek. Ők is a meccset várják. Egyszer csak azt mondom: találkozzunk az udvaron az első óra után, kicsit hozzuk össze az embereket. Diákokat, tanárok, magyarokat. Krisztián, Sanyi és Gergő ugranak, szerveznek, készülnek. A lányok is segítenek, zászlót szereznek, videóznak (köszi, Vivi!).
Mire leérek az udvarra, hatalmas a tömeg. Karcsi bá, Zsolti bá’ már a porondon. A gyerekek ugrásra készen, élmény közeleg. Magyar győzelem. „Magyarország, Magyarország, Magyarorszááááág éééjjááá-óóóó! / Ria-ria Hungária! / Aki ugrál büszke magyar hej, hej!” Erre sokáig fogunk emlékezni, azt hiszem.
Hazafelé a boltban állok, várom a sorom. Mögöttem borvirágos arcú öregúr, három doboz Argust vásárol. Nevetve mondja: ha nyerünk, azért, ha veszítünk, azért fogom meginni. (Én két Ászokkal beérem). A pénztárosok mosolyogtak, esélyt latolgattak, Szalain élcelődtek. Ma valahogy mindenki mosolygott, és ma végre jó volt együtt lenni.
Pedig akkor még nem is tudta senki, hogy a magyar válogatott legyőzi Ausztriát.
