Kiss Tibor Noé
IZLAND, MICSODA EMBEREK, MICSODA ORSZÁG
Olvasom, hogy Izlandon az állam milyen összegeket fektet a tömegsportba, hogy mennyi fedett sportcsarnokot építettek az országban. Olvasom, hogy Izlandon 120 uszoda van, 2750 lakosra jut egy (képzeljük el, hogy Budapesten 650, Pécsen hatvan, Szentendrén és Komlón tíz uszoda van). Olvasom, hogy Izlandon olyan jó a közbiztonság, hogy 10-12 éves gyerekek szülői felügyelet nélkül járnak a focimeccsekre, ha pedig focizni is akarnak, akkor az önkormányzat támogatja az egyesületi tagdíjukat.
Nézem a futballistákat, a nagy szakállú Gunnarssont, aki valamikor még kézilabdázott. Nézem a rafkós Bjarnasont, a pengés vikinget, ha ennek van bármi értelme. Nézem Ragnar Sigurdssont, lehetne akár angol szkinhed vagy egy szociális munkás Borsodban. Nézem a futballistákat, ahogy a kezüket a fejük fölé emelik és tapsolnak.
Nézem az izlandi szurkolókat, ők is tapsolnak. Aztán egymás vállát átkarolva állnak tovább a lelátón, ott van közöttük az ország elnöke, Guðni Jóhannesson is, szőke nők gyűrűjében, meccsjeggyel, Mastercard nélkül, egy a sok közül.
Izland, micsoda emberek, micsoda ország.