Máté Gábor
A Real meccsét szinte nem is néztem. Ahogy egy nyilvános projektor mellett elsétáltam, akkor vettem észre, hogy 0:0 a félidő. Itthon neteztem, nézegettem a Facebookot, cseteltem. Dörzsöltem a kezem a bekapcsolt TV-készüléket hallva, hogy a Sporting már egy-nullra vezet. Aztán persze elmaradt a „csoda”. De nem baj, vagy nem akkora, mert valami egész másra szeretnék rávilágítani. Megszoktuk, hogy azok a játékosok, akik valaha volt klubjuknak rúgnak gólt, visszafogják a gólörömüket. Ez szép dolog általában is. C. Ronaldo finom szabadrúgásgólja volt a Real egyenlítő gólja. És az ikon nem örült. Pedig szokott. Kihívóan, magamutogató módon isteníti saját magát. Annál nagyobb gesztus volt ez a nem-öröm. És az örömtelen gólok közül is kiemelkedő. Elég régen elhagyta már fiatalkori kiugrásának helyszínét, mégis olvasható volt az arcára fagyott fájdalom, hogy pont ő az, aki kivégzi honfitársait.
