Zelei Dávid
AZ ALMA MEG A FÁJA
Kezdetnek ott van az apa, nevezett Kaszinós György, ki játékos-zseniből lett egylényegű a magyar futballközeggel, a szakértelem nélküli szakértés nevű mélymagyar sporttal, kinek nemesi címerpajzsán a „bármi is van, nagyot mondok, akkor is, ha a fele sem igaz” felirat díszeleg, melyet olykor-olykor fel is von NB II-es csapatai mérkőzéseinek alkalmával.
Ettől azonban még apaként nem kell kudarcot vallania. Van ugyanis a fiú, a jóval csekélyebb tehetségű, de a magyar közegből olykor-olykor így is kitűnő Bognár István, aki két eddigi nyilatkozatával is felkeltette bennem a reményt: nem minden magyar futballista bújik a mindenáron való önfelmentés bárányosi retorikája mögé.
Az első, az utóbbi idők legvelősebb félidei helyzetértékeléseinek egyike még csak meglepett. Most azonban olyasmit mondott válogatott meghívójának elmaradása után, amit számos, önértékelési zavarral küzdő magyar futballistának ajánlanék olvasásra. A rövid nyilatkozat így szól: „Nem szeretném azzal áltatni magam, hogy a sérülésem miatt nem kaptam meghívót. Többen is futballoztak már hasonló sérüléssel, vélhetően az elmúlt hetekben mutatott formám miatt maradt el a meghívó. A sértődöttség távol áll tőlem, épp ellenkezőleg, a mostani kimaradásom még motiváltabbá tesz.”
Tetszettek hallani? Nem a sérülés, nem a szövetségi kapitány unszimpátiája, nem az, hogy otthon játszok, nem az, hogy túl messze játszok ahhoz, hogy a kapitány megnézzen. Hanem az, hogy mostanában szarul játszottam, nem érdemlem meg. Megpróbálom jobban csinálni, hátha akkor bekerülök.
Faék egyszerűségűnek tűnik megfogalmazni ezt a két gondolatot. A kontextust, a közeget ismerve ugyanakkor kevés ennél bátrabb, forradalmibb gondolatot tudok elképzelni egy magyar futballistától. Hajrá!
