KI AZ A HÜLYE, AKI BÉRLETET VETT A VÁLOGATOTT HAZAI VB-SELEJTEZŐIRE?

Gyorsan, az elején legyen itt a (könnyen kitalálható) válasz: én. Meg még páran, Svájc ellen a komplett sor bérletes volt. „Majd Andorra ellen!” „Ok, akkor novemberben ugyanitt!” – szomszédommal így köszöntünk el, igazi švejki kedélyességgel egymástól. De tudok olyan szurkolóról, aki születésnapi ajándékként kérte/kapta a bérletet, persze ez betudható annak is, hogy 16 évesen az ember szervezetéből még viszonylag kevés romantika-sejtet zabált fel az idő. A székszomszédom viszont egy igazi kalapos szurkolópapa volt, nemhogy Détárit, Nyilasit, de szerintem még Albertékat is látta, most meg erre van bérlete… Hát, van elég hülye, akkor ezt tisztáztuk, nincs itt semmi új megtudnivaló, lehet haladni.

Aki mégis maradt, annak bensőséges csendben most elbeszélhetem, hogy én miért megyek. Mire számítok  Andorra ellen a tavalyi forró, dicső, diadalmas novemberi éjszaka első évfordulóján, a minden bizonnyal dermesztően hideg Groupama Albert stadionban. (A felejthetetlen nyárra is gondolva, ahogy Szabó Benedek a Focipályák éjszaka című kitűnő dalban.) 

Tudom a tudhatót, mégis megyek, alább pontokba szedem, hogy miért.

– Tudom, hogy igaza van Zelei Dávidnak, aki azt írta itt, a Focitippen, az első meccs után, hogy a svájciakat és/vagy a portugálokat meg kell előzni, ezek a fontos meccsek, mégis: látni akarom a csapatot. Ez is része a sorozatnak, nem tartunk még ott, hogy előre kipipáljunk bármit.

– Tudom, hogy Andorrával szemben a szó klasszikus értelmében nem lesz viadal, mert rettenetesen gyenge válogatott. A tíz évvel ezelőtti vb-selejtezőkben szerezte meg első (és azóta is utolsó) pontjait tétmeccsen. Mégis: látni akarom, hogy mit játszat Storck, hogy hányféle variációt, és azok között miként váltunk. Látni akarom, hogy mi a repertoár. Különös tekintettel a védekezésünkre, aminek újjáépítése talán a kapitány legnagyobb feladata mostanában, lásd ehhez Kele János kiáltványát, szintén itt, a Focitippen. Hogy Andorra nem fog komoly védekezésre kényszeríteni minket? „Reménykedjünk, bízzunk benne, hogy nem.” (Keresztury Tibor lelkesítő klasszikus mondata)

– Tudom, hogy a szurkolás idejétmúlt foglalatosság. Lesajnált/nem értett dolog, hogy miféle igény hozza létre. Tudom, hogy egyik-másik válogatott játékosnak igazából nem oszt nem szoroz, hogy hányan, milyen hangosan buzdítják a csapatot. Mégis: amikor elképzelem, hogy esetleg számít, akkor mennem kell szurkolni. Ilyenkor azt gondolom, hogy ha mondom/üvöltöm/tapsolom/fütyülöm, hogy „riaria”, akkor talán nem lépünk vissza az Eb előtti időkbe, hogy megérzik a súlyát a teltháznak a fiúk, és ezért nem elégszenek meg a múlt s a közelmúlt alibi-teljesítményével. Nem csak vasárnap, egyáltalán.

– Tudom, hogy a pénzt ezer másik, sokkal remekebb dologra lehetett volna pazarolni. Nem is beszélve a járulékos bosszúságról. Tudta bárki is, hogy ha elhagyod a stadiont nem léphetsz vissza? Történt, hogy legutóbb F. is jött velünk, az első félidőre volt kalibrálva, szünet előtt már álmosodott, az volt a terv, hogy hazataxizok vele a szállásunkra, aztán vissza B.-hez, szurkolni tovább. 6-8 szekus szaladt össze a kapunál, szemmel láthatóan nagy terrorfenyegetettséget jelentettünk, a már alig pislogó 8 éves F. meg én, ahogy kézenfogva próbáltunk kijutni. Amikor a főszekus (ő beszélt, ebből gondolom, hogy ő lehetett a főnök, vagy csak az ő hangja volt mélyebb) tudomásomra hozta, hogy vissza nem jöhetek, ahogy felénk mondani szokás „eldőlt bennem az óember”. Felemlegettem mindent, többek közt azt is, hogy bérletes vagyok, érti, mondtam, bérletes, engem nem hogy vissza kell engedni, én a két gyerekkel együtt kibéreltem itt, erre a produkcióra több mint egy évre egy helyet. Hatalmasra nőttem F. szemében, mert a szekrényajtónyi mélyhangú végül azt mondta: rendben. És tényleg visszaengedett. Szóval benn áll a pénzem a projektben. Nekem ezért jár valami, lásd a következő pontot.

– Tudom, hogy kevesebb a sportértéke Andorra legyőzésének, az ellenük szerzett góloknak, mint például a pótselejtezős Priskin-bombának, Böde Ferörer elleni fordításának, vagy akár az izlandi öngólnak Marseille-ben. Mégis: ünnepelni akarok. Az öreg szurkoló ráadásul kibeszél belőlem, és azt mondja: annyi kudarcot láttam már, megérdemelnék egy gálát, amit mi rendezünk és nem az ellenfél. (Hirtelen egy 2002-es meccs jut eszembe, Debrecenből, Magyarország–Fehéroroszország 2:5, persze szépül ez is, ha másért nem, akkor azért, mert Fehér Mikit először és utoljára láthattam játszani. De azért akkor, ott borzalmas érzés volt a beloruszok gáláját nézni.)

Azt gondolom, hogy sokféle indokot lehet még hozzátenni, nekem már csak egy van, de az jelentős. Cseh Tamás-Bereményi Géza Jóslat a metrón című monodrámájában a finálé végén egy kislány arról beszél, hogy másképp látja a világot, amióta a darab két hősével találkozott. „Láttam Antoine-t és Desirét, nekem más a véleményem” – mondja. Ez úgy jutott eszembe, hogy elképzeltem a veszett hideg vasárnap estét, mikor a stadionból a parkoló felé sétálunk. Meg fog csapni nem csak az alattomos fagy, de a másnapi munkakezdés szele is és mégis: azt fogom mondani, hogy láttam, újra láttam Nagy Ádámot játszani. És ettől nekem, még jó darabig, „más a véleményem”.  Leginkább ezért megyek az Andorra-meccsre.