Kiss L. László  Kiss L. László

NAGYON ÖZIL

 

London, szakadó eső, az Arsenal a Stoke City-t fogadja. A Stoke-kal játszani sose egyszerű, Észak-Londonból nézve egyenesen a mészárlás lehetőségével kecsegtet. Shawcross pár éve majdnem kettétörte Ramsey karrierjét; a lábát sikerült. Megjegyzem, ez már nem az a garnitúra, Mark Hughes trenírozza őket – ki ne tudná, a jobb manchesteri csapat csatáraként csúnyán borsot tört a Barcelona-drukkerek orra alá a KEK-döntőben, 1991-ben, amikor még volt értelme Barca-drukkernek lenni.

 

Na, de vissza a vágóhídra! A durva Stoke karakterére ezúttal már csak Arnautović és Charlie Adam ábrázata emlékeztet. Az előbbi combján tetkó, az utóbbi egyik meccsünkön földbe bödedanizta Sánchezt. Nem emlékszem, járt-e érte sárga, az otthoni drukkerek tapsát mindenesetre megkapta. Ezúttal is bunkó: a kopaszodó ember bölcs higgadtságával értékesíti a jogosan befújt büntetőt. Vezetnek, de nincs para, nyerünk. Hogy klasszikust idézzek, nem is akárhogyan. 3:1 a vége, lendületes a csapat, szépen épülnek a kontrák, bőrig ázik a Stoke, pedig nem igénytelen a focija.

 

És a flegmatikus Özil. A futball III. Mehmedje. Gólt fejel, testcselez, hajt – lenyűgöző. Sikongatni lehet, amikor labdát továbbít. Kis passzai is nagy passzok. Kevesen látnak úgy a pályán, ahogy ő. Ha nem az volnék, aki vagyok, Özil szeme szeretnék lenni.

További posztok