Kiss L. László
LIVERPOOLI ELMENTEK TI A
Nem tudom, ki az az állat, aki elvárja, hogy csapata alig több mint hetvenkét órán belül másodszor is győzelmet arasson. A Stoke City után ráadásul a liverpooli pubgladiátorok ellen, love me do. Főleg, hogy az Everton játékosai aztán tényleg úgy mennek, mintha az életükért. (Mit csinálnak ezek egész héten, futnak?)
A fölingerelt liverpooli kékek otthonában szegény Arsenal pontosan olyan meccset játszott, amilyen ritkán fekszik neki, vagy inkább egyáltalán nem: rakkolós, ütközős, morcos kilencvennégy percet. El is hasalt tőle 2:1-re. Nagyágyúink leharcolt tarackok, balbekkünk lyukat rúg (móka: az Everton-játékosok néha egymást), középső védőink a csatár helyett a fejüket fogják. Semmi kiemelkedő, semmi szín, semmi emlékezetes ügyeskedés. Semmi, ami Arsenal. Kollektíven gyötrődünk.
Fekete kedd. Kicsit se érzem magam kárpótolva, hogy volt egy Black Monday is, egy BL-sorsolás ebédidőben, ahol nekünk megint a Bayern München jutott, ezzel pedig a borítékolható búcsú. És pont most, amikor megy a szekér, írnám, ha nem akadt volna el éppen. (Olvasom közben az Útwengeren, hogy kilenc hónap alatt ez a második defekt idegenben. Nagy levegő, lent tart, kifúj.)
Mit csinál, akinek a csapata alig több mint hetvenkét órán belül nem hozza az elvártat, a kötelezőt, mit csinál az az állat? Kínjában dolgozatot javít, vagy Liverpool felé fordulva az öklét rázza a zuhany alatt.
