Kiss L. László
Boldogan induló új év
(Arsenal–Crystal Palace: 2:0)
Gyönyörű otthonunk, az Emirates Stadion gyepszőnyege lecsapolt tónak látszik január első napján. Laszti és futballista versenyt csúszkál egymással; vagy túlságosan hosszúak az indítások, vagy félúton lelassul a játékszer, mint valami futsal labda. Cselezni alig lehet, az eső pedig nem csitul, mindenki összevissza szánkázik. Veszélyes terep, de szerencsére mindkét csapat megússza sérülés nélkül.
A kedvezőtlen körülmények ellenére nem volt kegyelem, megállás nélkül ment előre az Arsenal, szorongatta szegény Crystal Palace-t. Élesek voltunk, frissek, másnaposan is öröm volt nézni. A Palace régóta udvarias ellenfél, általában aláveti magát az akaratunknak – most is ez történt. Külön jólesett, hogy példamutatón sportszerű meccset láthattunk, sokszor pacsiztak és ölelkeztek a játékosok, ha valaki földre került, mint egy jó rock-koncerten, fölsegítette, aki arra járt.
Úgy tűnik, a Manchester Unitedban focizó Mhitarjan hagyományt teremtett a múltkor: pazar, sarokkal szerzett góljánál, ejha, lekaptam a sapkám, de amit sokat kritizált csatárunk, Giroud vasárnap este művelt, attól jelen időre kell váltanom. Úgy talál be, mint a manchesteri, csak látványosabban, és nincs lesen. A mozdulat: egy márkié. Olyan gól, hogy a felső kapufa is megcsókolja a labdát. Olyan, hogy minimum Oscar- meg Puskás- és József Attila-díjat érdemel. Ha kikapnánk, se tajtékozna a stadion népe, akkora fless. Egy barátom szerint Giroud lusta és piperkőc. Szerintem meg csak nobilis. Nem kell mindig megizzadni. Nem csak a fizikai munka a munka.
Számtalan csodálatos pillanattal ajándékozott meg az Arsenal drukkerpályafutásom tizenöt éve alatt, de nem sok ehhez foghatóra emlékszem. Köszönöm, Olivier Giroud.
