Kiss L. László
DR. KOTÁSZ! DR. KOTÁSZ!
(Bournemouth–Arsenal: 3:3)
Ha ez a meccs úgy végződik, ahogy az a hetvenedik percben várható volt, most letörve savaznám kedvenc csapatom. Siránkoznék is, hogy alapembereket veszítettünk sérülés miatt, s hogy menedzserünk már a huszonnyolcadik percben kénytelen volt tizenkilencre lapot húzni, kard ki kard. De főleg legyintenék, hogy az Arsenal ismét igazolta: kis nagycsapat, melynek csupán álom a Bajnokok Ligája-menetelés, és az angol bajnoki címért folytatott versengésből is kimarad előbb-utóbb. Meg bölcsészkednék, hogy nincs meg a kincs, mire vágytam – de mért volna kincs egy Bournemouth-ban összekapart három pont? (Azért, mert másfél napot pihent előtte Wenger együttese? Azért.)
Hát, nincs meg. Ez a Bournemouth ugyanis – hiába álltuk a sarat, hiába látszott rajtunk, hogy föl van kötve a gatya, mert harc lesz – szétfutotta a középpályánkat, átgázolt a védelmünkön, kinyírt bennünket három-nullra. A hetvenedik percig. Addigra kész siralomház a lakás, ahol élek. Tág pupillák, ökölbe szorított kéz, fájdalomcsillapítók. A máskor ölben dédelgetett laptop biztonságos helyre téve, nehogy véletlenül a tévéhez vágódjon.
Mire elfogadnám az elfogadhatatlant, kiegyenlítünk. Hogy kinek a kegyéből, nem tudom, de Giroud két gólpassza (Perez káprázatos kapásgóljával) és már-már kötelező remek fejese a Pokol tornácáról ráncigál vissza minket. Egyetlen sovány pontocska, de kábé hárommal ér föl.
Egyszer minden szenvedés véget ér. Vérnyomásom az egekben, másnapra átnézendő jegyzeteim úgy vágom be a táskámba, mintha kukába – kéne valami jó metal.
Ha az utolsó pillanatban még a győzelmet is behúzzuk, ma éjjel biztosan nem alszik a szomszéd. Így csak én nem fogok.
