A BIZONYTALAN GYŐZELEM TUDATA

(Arsenal–Burnley 2:1)

Szép kis szecessziós mérkőzést játszottunk hétvégén a Burnley ellen. Hullámok, indázás, lüktetés – ezek vagyunk mi. Megannyi egymásba fonódó és magába visszatérő vonal, pompás ívek és kanyarok – de gól sehol. Csupa szépség, csupa látvány, csupa tájlíra – csakhogy szánkból kilógó hőmérővel, a szobából nézzük ezt a vadregényes tájat. Egy meccs, amit meg lehetne nyerni 673:1-re, és a 45. percben még mindig 0:0 az állás.

Megint a második félidőre szedjük össze magunkat. Német védőnk, Mustafi, aki szerintem élete legkeservesebb félévén van túl, de ha megkérdezik, bizonygatni fogja, hogy álmai csapatába igazolt, alaposan megdolgozott a gólért. Felrúgták, kétszer lekönyökölték, öröme érthető. Másik új fiúnk, a svájci Xhaka, aki szerintem élete legkeservesebb félévén van túl, de ha megkérdezik, bizonygatni fogja, hogy álmai csapatába igazolt, nem sokkal ezután úgy érzi, igazságot kell szolgáltatnia. Páros lábbal hirdet ítéletet, meg is kapja érte a pirosat. Tízen maradunk, van hátra huszonöt perc, mit csináljunk. Unatkozzunk. Ez arsenalul azt jelenti, magunkra húzzuk az ellent. Ami ugyanakkor a szurkolót illeti: végre a megszokott nóta, good new Arsenal – körömrágás, hitetlenkedés, végül apátia.

Persze mindig van minek örülni. Itt van például Özil, a nagy varázsló. Nem is futball, amit játszik, hanem szex. Olyan cselei vannak, hogy én is megeszem őket. Amikor az utolsó percben lecserélik, a biztos győzelem tudatában hagyja el a pályát, semmi fölényes dac. És a következő pillanatokban az állás, nézzenek oda, döntetlenre módosul: teljesen jogos büntetőből egyenlítenek a Joey Bartonnal súlyosbított északiak. A mérkőzésnek vége, de még nem fújja le a játékvezető. Fel kéne adnom, fekvőtámaszoznom kéne, ordítanom kéne, nem tudom, mit kéne csinálnom. Elhatározom, hogy szépen halok meg. Nem zárom el a tévét, még csak a csatornát sem szkippelem, fejem a guillotine alá hajtom, üzenve imádott csapatomnak: követni fogsz ezen az úton, Robespierre. És akkor ez az én Robespierre-em halálosan megsértődik, nagy levegőt vesz, kivág egy őrületes sprintet, majd – kiharcol egy tizenegyest magának is. Van hátra mínusz tíz másodperc a meccsből. Hátat fordítok a készüléknek, leszegett fej, kéz imára kulcsolva, és arra gondolok, hogy így csinálják a csapattársak is a kezdőkörben, a nagy tornákon. Valahol messze tárgyilagosan közli a szpíker: gól. Visszanézve látom, piros-fehér fél- vagy inkább negyed istenek mámorosan rohangálnak a pályán. Ezek vagyunk mi.

*

Tájlíra: az első félidőben széles napsütötte sáv húzódott a térfelünkön, hogy aztán annak rendje és módja szerint el is illanjon a második játékrészre. Csak hogy tudjunk, hol élünk. De főleg: hogyan.