Szombathy Pál
LONDON CALLING (PARLA ITALIANO)
"Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia? Áll a ház még, bár fogy gazdasága S telt pohárnál űl az ősz maga. A sugár lány körben és a vendég; Lángszemében csábító varázs ég. S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért, A kupák már felvillantanak, Ősz vezére s a hon nagy nevéért A vén bajnok könnyei hulltanak; Most könyűi, vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában."
A brit birodalom egykorvolt középpontja most tényleg PL-futballfőváros. A tabella élén a Chelsea, mögötte 9 ponttal lemaradva igyekszik a Spurs és az Arsenal. Jöhet a kapaszkodási kísérlet: kékek az ágyúsokra lőnek, ha esetleg fordítva netán; londoni derbi, bár az ős-Chelsea Stamford Bridge-ről kikopott rajongójának (lásd: kiköpött divatcselszis) mindegy is: bibsik vagy pakik, hogy vágjon szíjat a hátunkból a píszí.
Nade. Temetni jöttem Wengert, nem dicsérni. Tiszteletreméltó úriember, a vecsési savanyúság reklámarca, az igyekezet szobra, a szigorúan majdnem mindig majdnem mindent majdnem megnyerni szobra. Nem szeretem az Arsenalt, mégis lenyűgöz ez a ragaszkodás egy letűnt korszakhoz. Olyan ez a klub, mint egy Peugeot-oroszlán: szép, áramvonalas, élményszerű, csak valahogy Siófok (Brighton) előtt majdnem mindig lerobban. Majdnem tökéletes – a hangsúly a majdnem mindig szókapcsolat elején.
Én az általánosban lettem Chelsea-drukker, Tóth Béla padtársam vezetett rá, hogy ez az angol Fradi, figyeljünk oda rá. Semmi kis pimf középcsapat volt, vegetáló lelkesedés, mégis klub a javából a Liverpool-rajongás óceánján hánykolódva. Megértettem, megszerettem, aztán hozzánőttem az olasz korszakban, amikor a Fulham Road metróállomás után a Megastore bejáratán a Forza Chelsea ragyogott: Vialli, Zola, Di Matteo, Ranieri világa. Az oligarchásodás hőskora, mondanám. Szerethető, mondaná Egervári Sanyi bácsi.
Ami utána jött: számomra érdektelen, habár Mou előtt le a kalappal, nagy idők voltak, csak a cselszizmus kopott ki az egészből. Egyetlen igazi újabb csúcspont aztán, persze megint olaszul: az a hősies besurranás a BL-ben, Di Matteo olasz melója a csúcsra, Barcelonán és Bayernen át – na az posztmodern csemege volt számomra, hiába tudom, hogy busz és parkolás és tizenhatos.
Ideértünk a jelenbe, ugrálva persze összevissza: megint itt van Itália, a Chelsea számára olyan ez a Dél, mint Byronnak Pisa. Antonio Conte, a telitalálat, a szenvedély, a Juvénél épített gyilkos szerkezet mérnöke, római farkasbarátként tán csodállak, ámde nem szeretlek, és mégis.
Friss olasz a lejárt szavatosságú franciának ugrik most. És Conte jobb, mint Wenger, ez a dolgok lényege, legyen bármi is egy meccsük eredménye, mondjuk tízből.
Fájó, ágyús barátaim, de Conte tízből kilencszer erősebb az ősz Peterdinél.
És bár a nagyszerű Lampard befejezte, a Chelsea ott folytatja, ahol Wenger nem akarta abbahagyni.
