Kiss L. László
Itt vagyunk
(Arsenal–Lincoln City 5:0)
Azt hittétek, a Bajnokok Ligája-kudarctól mély depresszióba zuhan a világ legjobb csapata, s innentől lejtmenet a szezon? Giroud a lelátón integető csajokra utazik, Özil az ellenfél támadóit hozza helyzetbe, Sánchez öngólokat rugdos? Hogy kitekeri nyakunkat a West Bromwich Albion, átgázol rajtunk a Sunderland, és Bud Spencer-i pofonokat osztogat a Stoke? Hogy leszánkázunk a hetedik, majd a tizennyolcadik helyre, végül egy drámai összecsapáson megmutatjuk, tudunk mi, ha akarunk? Hogy a BL-helytől elköszönünk ugyan, de a bennmaradás meglesz? Hogy breakdown?
Jelentem, frászt: itt vagyunk. E könnyed, de kicsit szomorú szombat estén szegény ötödosztályú Lincoln City torkán nyomtuk le egy átmozgató edzés minden fullasztó falatját. A végeredmény a vendégek számára hízelgő, lehetett volna akár 10:2 is.
Mit szépítsem, nem rágtam tövig a körmöm. Az első negyvenöt percről még gőgösen le is maradtam, de Tóth Csaba kommentátor második játékrészt fölvezető mondata az otthonosság ismerős varázsával üdvözölt: „Meglepően sok hibával futballozott az Arsenal az első félidőben.” Van még, aki meglepődik ezen? Nálunk a hiba olyan, mint Tóth Árpád elégiáiban a szóképek. Úgynevezett hibákkal tarkított futball. Ügyetlen labdaátvételt nézőtéri ájuldozással honorált sarkazás követ, eladott labdát felső kapufa, kihagyott ziccert delikát összjáték.
A szurkolók mámorosan dalolnak, megénekelteti őket a szeretett (gyűlölt) klub: a sláger a Wembley-be vezető utat regéli el, és hogy FA Kupa döntő lesz ebből, tárárá.
Régi dal, régi dal, énekelte szeretett közönségének (és Tisza Istvánnak) Ady.
