Zelei Dávid
A VETEMÉNYESKERTTŐL A BL-NEGYEDDÖNTŐIG
Szemernyi kétségem sincs, hogy a Sevilla technikailag, passzjátékban, labdabirtoklásban és játékosállományában jobb a Leicesternél. Bloggereknek és szakújságíróknak köszönhetően azt is tudom, hogy N’Golo Kanté hiánya, a meggyengült scoutállomány és a pocsék igazolások összege egy tavalyinál rosszabb Leicester: néha rossz volt nézni, mekkora területeket hagyott maga mögött a széleken Simpson és Fuchs. Mégis, még a második félidő legkétségbeejtőbb perceiben, mikor úgy 4%-96% lehetett a labdabirtoklás, sem ingott meg a hitem, hogy a Leicester továbbjut. Mert ez egy ilyen történet: Rijad Mahrez négy kulcspassza mellett ötször szerelt becsúszva, Jamie Vardy, ha kellett, húsz méteren védekezett, ha kellett, kiállíttatta a semmit sem mutató, vérbeli arrogáns pöcsfejként viselkedő Nasrit (Zidane-díjas fejes volt, Samir, próbáld újra otthon tíz év múlva, Marseille-külsőn!), Wes Morgan, ha kellett, a veteményeskertbe, ha kellett, a hálóba rúgta (combolta) a labdát. Nem volt ez szép győzelem (a Leicesterben négyen zártak legalább 8 (!) felszabadítással, ez alighanem szakági világrekord), de annál leicesteresebb: kevés labdabirtoklás, taktikus és fegyelmezett védekezés, egymást kisegítő játékosok, és gyors kontrák.
Már csak két kérdés maradt hátra: három angol lap tucatnyi oldalát futottam át a repülőn, ki tudja hány kollega és pályatárs Ranierin sajnálkozó kommentjén átrágva magam. Maximális tisztelettel adózva a nagy Claudiónak (akinek szobra, kétség sem fér hozzá, rövid időn belül ott áll majd a Rókák stadionja előtt), mikor fogja akármelyikük megkövetni végre a thai tulajdonos döntését? És még egy: mikor unja már meg végre a sportsajtó, hogy szerencsétlen Shakespeare nevével viccelődjön?
