Kiss L. László
HALOTTI BESZÉD
(Crystal Palace–Arsenal 3:0)
Ejnye, fiúk, ejnye, kurva nagy baj lesz ebből. Még kér a nép, olykor még élteti is hőseit, de a kapukon kívül már csörögnek a bérencek kardjai. Hogy rohadjatok meg, de tényleg: mivel érdemeltük ki ezt? Odébb buszoztok pár kilométert, és elfogy a tudomány? Szépítkeztek a tükör előtt, aztán fel is út, meg le is út? Tényleg azt hiszitek, hogy nem lehet kiszeretni bárkiből? Hogy örökre hinni fogunk nektek?
De morgás helyett inkább nézzük a dolog vidámabb oldalát!
Ez esti ellenfelünk edzője valóságos játékmackó, az angol válogatottat is megjárt Big Sam. Évek óta féltem ezt a vízilovat, hogy kirágózza fogaiból a tömést. Az est győztese ő, dagadó kebellel triumfál a pálya szélén – az öröm minden ábrázatot megszépít. Bezzeg a mi kabátfetisiszta menedzserünk úgy gubbaszt, mintha toaletten ülne. Együttérzünk vele.
Meg aztán, nekünk legalább van humorérzékünk! Kapusunk, Martinez egy alkalommal szó szerint veszi a kirúgást, és taccsra bombázza a labdát. A Crystal Palace közönsége tapssal és nevetéssel jutalmazza. Sas Józsefnek örül így a Mikroszkóp Színpad B-közepe.
Miért nyerjünk, ha lehet veszíteni is?
De természetesen megint nem volt igazság. A meccs koreográfiája a megszokott módon alakult: nyomunk, dúrunk, taposunk, két meccsre elegendő labdabirtoklást halmozunk fel – aztán gólt szerez az ellen. Egy kopaszra borotvált, szakállas ember a tettes. Megjegyeztelek, Józsi! Majd újabb két találat, 68. perc, 3:0. Fellélegezhetünk: már csak négy gólt kell lőni a győzelemhez. De sajnos egyet sem sikerül.
Ezek nem a derű órái.
Szétestünk, mint a régi szövetek.
