Kiss L. László
MINDEN MÁSKÉPPEN VAN
(Tottenham Hotspur–Faxom 2:0)
Vasárnap reggel üzenet jön Janitól: rossz érzése van, pedig benne se dolgozik a Spurs-fóbia. Apokrif Arsenal-drukkerek vagyunk. A Tottenhamet utálni illik, mit illik, kell, de mi mégse nézzük engesztelhetetlen gyűlölettel a fő ellenfél gyarapodását, ha szerintük így jó, csinálják. Nekem még a kakasos címer is tetszik a régi idők fociját idéző lasztival, és mesterükkel, Pochettinóval is ki vagyok békülve, aki a mai meccsen pont úgy festett, mint egy beérkezett mérnök a húszéves érettségi találkozón, egzisztencia kipipálva, vodka helyett bor, kulturált társalgás az ofővel. Sehol a régi egymásra hányások.
Az első félidő végén sms-t ír Feri: kíváncsi, hogyan látom a partit, vezetniük kéne két góllal. Feri rettenetes jós: nemcsak vezetnek majd, de nyernek is. Két góllal. Megtalállak, Feri!
Egy Arsenal-szurkoló fő feladata még a meccs első negyedében fölmérni, hogy állunk, és ebből mi következhet. Rossz napja lesz-e Chamberlainnek (nem), hisztis-e Giroud (nem), összeszedetlen-e a védősor (nem). Sajnos minden másképpen van. Kemény kondíciós futballt látunk, amin azt kell érteni, hogy brutális izomzatú fiatal férfiak őrült iramban gyűrik egymást, álljuk is a sarat, de aztán jön az összeomlás, szokás szerint másfél perc alatt. A hogyanra nem érdemes szót vesztegetni, a gyors felejtés biztos gyógyír. De hogy Özil neve kábé négy alkalommal hangozzék el, és ebből kétszer az én számból!
Voltak szép pillanatok is – egy. Gyönyörű fekete lány, mintha csak egy Lorca-románcban volna, ábrándosan könyököl a lelátó első sorában. Aki letölti a meccset, a 15. percben keresse.
Ceterum censeo: a Tottenham, végezzen bár előttünk idén a bajnokságban, akkor lesz majd nagycsapat, ha Harry Kane végre becsukja a száját.
