D. Bányász Gergő
VITRAY HANGJA…
A lábtartón könyököltem, rágtam a körmömet, és tíz évre előre minden leckét, szorgalmit, porszívózást, bevásárlást, ágyazást beígértem Kakasnak, csak egy tizenegyest védjen ki. Most is azt gondolom, nem kértem sokat, most is azt gondolom, jó üzletet kötöttünk. Bár így utólag a bevásárlást és az ágyazást kamaszkori túlzásnak tartom, de arra kifejezetten büszke vagyok még ma is, hogy én is hozzájárultam a Vasas kupagyőzelméhez. Ha nem ígérek semmit, szerintem elbukjuk a döntőt… De ígértem, sőt, fogadalmat is tettem, ezért Szántó tizenegyesét Kakas kivédte, a ’86-os MNK-döntőt pedig megnyertük a Fradi ellen!
Mint minden nagy eseménynek, a kupadöntőnek is van illata. Ez nem olyan illat, mint egy átlagos fordulóé, ezt az illatot nem csak az orrunkkal érezzük. Ezt az illatot csukott szemmel látjuk. Ezt az illatot nagyon mélyen sóhajtjuk be. Ezt az illatot halljuk, és tapintjuk is. Most is, több mint harminc évvel később hallom a lábtartó recsegését, a szememet még mindig vakítja az asztali lámpa fénye, és érzem, hogy dörzsöli a térdem a beazonosíthatatlan sárga szőnyeg.
Ez az illat egy időgép, újra kamasz leszek tőle egy kicsit mindig. Ha időutazás közben meghallom például Vitrayt, azonnal kimarad néhány évtized, és azonnal rákönyökölök a lábtartóra, és azonnal rágni kezdem a körmömet. Csak egy dolgot nem tudok: mit fogadjak meg, hogy Nagy kivédje Böde tizenegyesét jövő szerdán a Fradi elleni kupadöntőn…!?
