D. Bányász Gergő
JOBB, MINT A FRADI…
…mármint a Vasas, mármint fociban. Ha a foci vallás, akkor a stadion a templom, az edző a pap, a játékosok pedig az Istenek. Jelentem, Angyalföldön az idén nemhogy az ateizmus, de még a monoteizmus is megszűnt és újra politeizmus van. Mint harminc éve az átkosban, mert az átkosban is volt többistenhit, csak akkor még nem láttuk. Pontosítok! Láttuk, de nem tudatosult bennünk, hogy több Isten is van a pályán – sőt, csak Istenek voltak akkoriban a pályán!
Aztán ránk szakadt az ateizmus. Jött ugyan néhány nagy tehetség, de a többség olyan volt, mint a kimaradt gólhelyzet. Kis túlzással, lassan az lett az érzésem, hogy így/úgy én is tudok focizni, akár be is állhatnék, pedig engem már húsz évvel ezelőtt a szögletzászlóra se cseréltek volna le egy valamirevaló csapatban. Felnőtt tehát mellettem egy angyalföldi generáció, amely néhány idénytől eltekintve, mindig a következő évadot várta, hátha az jobb lesz. Szinte soha nem lett jobb…
Valamivel több, mint egy éve azonban történt valami a Fáy utcában. Mivel a focit csak szeretem, de nem értek hozzá, ezért nem tudom, mi. A lényeg azonban, hogy 2016-ban néhány hetes átmenet után Angyalföldön minden megváltozott. A politeizmus olyan természetességgel csapott le ránk, mint ahogy a Fradit győztük le az Üllői úton oda-vissza. Bár szerdán nem vertük meg a zöldeket, de úgy mentem haza a döntő után, mintha mi nyertük volna meg a kupát. Büszkén, nagyon büszkén. Sőt, annyira büszkén, hogy most már tulajdonképpen úgy érzem, mi nyertünk!
Ui.: A történet hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy miután Csukics bevágta a Fradi ötödik tizenegyesét, rám számoltak, alig tértem magamhoz. Szégyen, de még a Fiamhoz is úgy szóltam, amikor a mosdóba akart menni, mintha akkor láttam volna először…
