Zelei Dávid
1. A magyar válogatott gyalázatos teljesítményt nyújtva kikapott Andorrától.
2. Az esetnek két értelmezése született. A játékosok (Gulácsi) szerint az egész valójában meg sem történt, ami rendben is van: minden pszichológustanonc tudja, hogy a tagadás a nem kívánt, de bekövetkezett esemény [pl. haláleset] feldolgozásának első fázisa. A másik, szurkolóknak jobban tetsző újságírói-szakértői értelmezés szerint a tavalyi Eb-teljesítmény valójában csak kisiklás volt, vagyis az Andorra ellen látott az igazi magyar válogatott; Storcknak tavaly csak szerencséje volt, és különben is túl sokat keres, Dzsudzsáknak öt éve nem volt értékelhető meccse a válogatottban (Détári) stb. Nagyon kevesen (az általam olvasottak közül egyedül Vadócz Krisztián) jutottak el odáig az évforduló kínálta bipolaritásban, hogy mind a tavalyi, mind az idei magyar válogatott ugyanazon érme két oldala: mindkettő mi vagyunk. Csak hát ez nem egy kiegyensúlyozott csapat, hanem a szélsőségek válogatottja: ekképp harmonikusan illeszkedik kiegyensúlyozatlan, szélsőségekre hajlamos kultúránkba.
3. A válogatott mérkőzéssel és annak következményeivel kapcsolatban (kérésre vagy kéretlenül) megszólalt Bozsik Péter, Egervári Sándor, Détári Lajos, Vadócz Krisztián, Pető Zoltán, Csányi Sándor, Tállai András, és hát természetesen Orbán Viktor. Tudomásom szerint nem szólalt meg viszont Dárdai Pál, Lőw Zsolt, Szabics Imre, Szélesi Zoltán vagy épp Bódog Tamás. Mindenki hasonlítsa össze magában a két névsort, és gondolkozzon el azon, megfelelő agytrösztök formálják-e futballunk közbeszédét.
