D. Bányász Gergő
TELT HÁZ A NAPPALIBAN
Szerda este szellem költözött belém. Egy fejjel magasabb, két vállal szélesebb és három pocakkal nehezebb volt – nehezen fértünk el bennem. Hol a fejemhez kaptam, mert ott volt szűk, hol az öklömet kellett izzadtra szorítanom, mert arra akart szökni, de egy-két pillanatra a lábam is megfeszült, amikor kiutat keresett a szellemem.
Minél többet támadtunk, annál jobban fészkelődtem, a rontás teljesen megszállt. Kane és én például együtt ugrottunk fel Trippier beadásánál. Ekkor már elhanyagolható volt az a különbség, hogy Harry a Wembley-ben, én viszont a nappaliban vagyok. Harminc négyzetméteren nyolcvanezer ember – ha nem látom, nem hiszem el.
Aztán amikor magamhoz tértem egy tompa ütést éreztem a mellkasomon. Ramos fejesét védtem Lloris helyett. Nagy mentés lehetett, mert többször ismételték. Ekkor már nem okozott meglepetést, hogy amikor leráztam az összes madridi védőt és elfutottam jobb oldalon, úgy adtam be a labdát, hogy leröpült a kockás papucs a lábamról. Csak Dele bénáskodott, rajta ment el gól…
Az első furcsa érzés akkor csípett meg, amikor megszereztem a vezetést a Real ellen. Futottam a szögletzászló felé, aztán ahogy kell, csúsztam a térdeimen, de miután felálltam és megfordultam, az őrjöngő társak és az üvöltő torkok helyett a fiam állt velem szemben.
Csak annyit mondott: apa, lécci, ülj vissza, így nem lehet drukkolni!
