Somos Ákos
… ÉS KÖZBEN MOSOLYOGTAK IS
Nem hiszem, hogy valaha láttam, de közvetíteni biztosan nem közvetítettem még jobb meccset életemben, mint a tegnapi Arsenal–Chelsea. Az első félidő után nem értettük, hogyhogy 0:0, mikor 2:2 is lehetne. Aztán a végén lett 2:2, négy gól a második félidőben, csakhogy ebben a rezümében még semmi nincs abból, mi minden lehetett volna még, hányszor tűnt úgy, megnyeri az egyik, aztán, hogy a másik viszi el, hány óriási kapusbravúr, kettős-kapufa az egyik, utolsó utáni-utáni perces felsőléc a másik oldalon, ömlő adrenalin, kard ki kard rohanás, és persze a hibák, Morata bénázásai (miközben két hátvéd lő olyan gólokat, hogy a leesett állam adja a másikat), az Arsenal-védelem random rohangálása, Conte földet verő őrjöngése a kihagyott ziccerek után, satöbbi (a négyzeten)…
És még valami, a legfontosabb: a játékosok arca. Vérbenforgó szemmel fordul a bíró felé egy ütközés után Sanchez, mire Fabregas (az ellenfélből) vigyorogva megöleli, erre a chilei is vigyorogni kezd, aztán rohannak tovább. Wilshere is mosolyogva pacsizik két becsúszás és reklamálás között az ellenféllel. És a végén földre rogy mindenki, kifutották a belüket, majd felkelnek és jól megölelik egymást. Régen láttam, közvetíteni talán még nem közvetítettem ilyen meccset, hogy én is elfáradtam bele, mintha ott rohantam volna velük. De a leghálásabb ezekért a férfias-gyerekes gesztusokért vagyok nekik.
