PROVINCIALISTA MASZLAGOK

"A magyar ember lehetőleg a magyar futballt szeresse, támogassa, népszerűsítse" – mondta a Nemzeti Sportnak Csank János, a ZTE edzője. Csanknak nem tetszik, hogy a magyar tévében olyan magyar fiatalokat látunk, akik Arsenal- vagy Barcelona-mezbe öltözve "kurjongatnak". 

Micsoda észrevétel. Tényleg mindenki jobban tenné, ha nem a külföldi csapatoknak szurkolna. A falábú angoloknak, akik egy egyeneset nem tudnak rúgni a labdába. (Rúgd és fuss, haha.) A dögunalmas tikitakát toló katalánoknak. A fetrengő, szimuláló, katenaccsozó olaszoknak. A németeknek talán, ha visszatérnek a gyökerekhez. Ne jöjjenek ilyen Özilekkel – Vogts, Matthaeus, Effenberg az igazi. 

Csank János észrevehetné, hogy a magyar futball a végét járja. Az NB I-es meccsekre azért járnak ki mindössze néhányezren, mert a pályán csak a futball nyomait látják. Vagy még azt sem: inkább a paródiáját. De ami még rosszabb: a magyar futball még a legjószándékúbb futballszurkolók többsége szerint is a csalás, a hazugság és a korrupció buja szövevénye. Kelet-európai futballdzsungel szupermodern falusi stadionoktól a vénaszkennerig és a fogadási csalásokról szóló, első kézből származó beszámolókig. És ez azért elég lelombozó.

Csanknak látnia kellene azt is, hogy a magyar futballszurkolók nem immunisak a magyar focira. Sőt. Néhány hónappal ezelőtt mindenki megőrült Priskinért, Kleinheislerért, Dzsudzsákért és a többiekért, mert végre mutattak valamit. Kijutottak az Európa-bajnokságra! Csank János és társai észrevehetnék, hogy a magyar futballdrukkerek fiatal generációja számára az Arsenal és a Barcelona csak pótszer, szívesen lenne itt mindenki fradista, honvédos vagy éppen emtékás, ha. A magyar válogatottnak még akkor is voltak szurkolói, amikor Pintér Attila osztotta az észt a válltöméses nejlonöltönyben.

Máskülönben csípjük a dörzsölt Csankot. Hat-hét évvel ezelőtt készítettünk vele egy interjút, akkor éppen a másodosztályú Fradi edzője volt. Két órán keresztül beszélgettünk vele az irodájában, mesélt a vadászélményeiről, anekdotázott. Elmesélt egy régi történetet arról, hogy egy játékost ajánlottak neki leigazolásra. Ő el sem ment megnézni az akkoriban még ismert focistát. A másodedzőjét küldte maga helyett, s csak annyit kért tőle, nézze meg, hogy az említett csatár visel-e a térdvédőt a lábán. Ha van rajta térdvédő, "felejtős".

Pedig ami igazán felejtős, az ez a mentalitás. A futballszakma harminc-negyven éve ezen a térdvédős vonalon mozog, a magyar edzők felkészületlenségéről szóló rémtörténetekből pedig lassan össze lehetne állítani egy kötetet a Ferguson-incidenstől a tolódásig. A statisztika szemfényvesztés, a külföldi edzők nem ismerik a magyar viszonyokat, az idegenlégiósok pedig most másztak le a fáról. Amíg maradnak ezek a primitív/provincialista maszlagok, addig minden marad a régiben.