Kiss Tibor Noé
AZ ANGOL VÁLOGATOTT ÚJRA MENŐ ÉS MODERN LESZ?
Emlékszem, gyerekkoromban mennyire szerettem az angol válogatottat. Az az elegáns fehér mez a három oroszlánnal meg az angol himnusz szentimentalizmusa. Drukkoltam nekik az 1990-es világbajnokságon David Platt miatt, aztán később is, Gascoigne esernyőcsele volt a csúcspont, Southgate kihagyott tizenegyese a mélypont (1996).
Ezután következett majdnem két évtized, amikor nem tudtam mit kezdeni velük. Agyonsztárolt, túlárazott focisták jelentek meg a nagy világversenyeken, akikből éppen az hiányzott, amire Anglia mindig oly büszke lehetett: az állhatatosság és a nagyság. Csöndesen kigurigázták az angolokat a románok (1998, 2000), tizenegyesrúgásokkal a portugálok (2004, 2006), tönkreverték őket a németek (2010), és a rafkós olaszok ellen sem volt sok esélyük (2012, 2014).
Ami igazán fájdalmas volt ezekben a kudarcokban: Anglia mindig játékban maradt alul ellenfeleivel szemben. Végigrobotolták a kilencven percet, de semmi több, a korszak legjobbjainak szintjét játéktudásban és játékintelligenciában nem érték el. Hiába szerepeltek az angol válogatottban olyan sztárok, mint Terry, Gerrard vagy Rooney – egydimenziós futballisták az egydimenziós csapatban. (A nagy sztárok közül talán csak Beckham és Lampard jelentett kivételt a sorban.) Emile Heskey: hatvankétszeres válogatott.*
Ha visszatekintünk az utóbbi húsz év meghatározó európai válogatottjaira, a legtöbbnek volt egy világosan megragadható ars poeticája. A holland támadófutball modellje, a tökéletes spanyol tikitaka, a multikultulti hatására kiszínesedő német (és belga) foci, a taktikailag felülmúlhatatlan és öröké megújuló olasz csapat. Ehhez képest Angliától lassan két évtizede semmit sem kaptunk a futball szépségeiből. A nagy tornákon a válogatott arctalan, a játékosok hit nélkül futballozgatnak, taktikailag teljesen felkészületlennek tűnnek, mintha mindenki csak a menetrendszerű kiesést várná.
Ehhez képest a szombat esti Németország–Anglia (2–3) barátságos meccs egészen felvillanyozó volt. Nemcsak Kane és Vardy varázslatos góljai miatt, igazán az volt váratlan, hogy az angolok időnként lefutballozták a pályáról a világbajnokot. Olyan erényeket csillogtattak, amelyek hosszú ideje nem jellemezték őket, s ennek az új paradigmának a 19 éves Dele Alli a legmeggyőzőbb képviselője. Gyors, sokoldalú, rugalmas, vagány futballista – ilyennek tűnt szombaton Anglia is. Örömhír a futballrajongók számára, ha az angol válogatott újra menő és modern lesz.
* Különben Heskey végtelenül szimpatikus, de centerként hol volt ő egy Vieritől, egy Bierhofftól, egy Kollertől?
