Szombathy Pál
RÓKA LETT A FARKASBÓL: RANIERI NAGYSÁGÁRÓL
Bartók olvasása közben bennem is nőttön-nőtt már az öröm a Leicester City angol bajnoki címe miatt, hiszen normális embert (kivéve elvetemült Spurs-drukker barátaimat: vannak ám ilyenek is) csakis boldoggá tehet az esélytelen apránként óriásira növesztett esélye, a törpe elegáns munkája, amelynek a vége sincs elrontva, hanem ott marad az óriások vállán, mi több: fellép róla a győztesek erkélyére ünnepelni. Szóval, csodás Rókák, ti vagytok az új Blackburn Rovers, Vardy az új Shearer, nincsen lehetetlen, a dúsgazdag sem vehet meg mindent a tehetség és jó szellem szerény polgára elől.
Hanem engem ebben a mesében jó ideje az egyik főszereplő, az olasz menedzser személyisége és élettörténete fogott meg leginkább, ami érthető romanistaként: Claudio Ranieri Róma szülötte, az AS Roma neveltje játékosként, s mint edző is visszatért klubjához már. Előtte, utána a teljesség igénye nélkül: Fiorentina, Napoli, Atlético Madrid, Monaco, Juventus, Chelsea, Valencia, Inter – csupa-csupa közepesnél nagyobb és igazán nagy klub, darab bajnoki cím nélküli karrier, küszködés a lúzer jelzőjével, a Tinkerman, aki majdnem nagy tréner, de mindig csak majdnem, az örök második, sosem rontja el igazán, mindig hoz egy jó szintet, de semmiképpen sem többet.
És akkor 65 évesen, egy kis klub esélytelen kispadjáról megérkezik a Nagy Dobás. Véletlenül? Aligha hiszem. Talán inkább ember és feladat végre teljes harmóniában talált egymásra. A kiscsapat légköre, a nyomás nélküli nyomás felszabadító volt a kudarc nélküli kudarcok emberének. (Leszámítva a görög tragédiát: arról a válogatott műfajról direkt nem beszélek, nem érzem most lényegesnek). Szóval Ranieri esete azért is felemelő, mert megmutatja, hogy érdemes szorgalmasnak lenni, nem elcsüggedni, járni a magad útját – az igazi visszaigazolás idős korban is eljöhet, nem ezen múlik. Ranierit szerették a Chelsea-nél is, mégis béna alakként kullogott el, akivel nem lehet nagy célokat elérni, s jött Mourinho. Abramovicsnak is igaza volt, Ranierinek is igaza lett. Az olasz megérett öregkorára, és számomra ez a legszebb ebben az egészben: hogy van ilyen pályaív is, nem csak a banálisak.
És persze itt a taktikailag nagyon képzett, dörzsölt olasz edző angol divatja is, ezt lefogadom előre: Mancini és Ancelotti után Ranieri a harmadik PL-győztes, de ott van a ligában már Guidolin, érkezik Conte, bármikor mehet Allegri, aligha jelentene gondot kispadot találnia idővel Sarrinak, Spallettinek, Sousának sem; Donadoni és a Bournemouth? – lassan ez sem hangzik rosszul.
Éljen Ranieri, éljen az érett olasz kismester nagy műalkotása. Így lesz Róka a Farkasból, így lett nagyvad az űzött vadból.
