CSODAFOCI – CSODAÉLET

A legfontosabbakról – őszi összegző jelentés vidéki pályákról

Megyei kalandozások, 3. rész

A Somogy Megyei Labdarúgószövetség U15-ös Leány Bajnokságában lassan véget ér az őszi szezon. A Csurgói Torna Klub megbízásából lehetőségem nyílt a világ egyik legjobb kalandjában részt venni: edzéseket vezettem és mérkőzésekre jártam a klub frissen toborzott együttesével. A klubnak, vezetőségének, edzőinek, játékosainak köszönet, hogy komolyan és fontosnak tartva segítették az ügyet. (Külön köszönet a hiányzó csukák és sípcsontvédők pótlásáért! :)

A kilenccsapatos mezőnyben értek bennünket nagyarányú vereségek, szoros meccsek vereséggel, de volt gólzáporos siker is, és játszottunk 0-0-át a listavezető otthonában. A játékosok kivétel nélkül minden csapatban megérdemelnek minden dicséretet, s bár hiába tudom, hogy sajnos nem mindenki kapja meg a neki járó elismerést, én önző módon itt csak a sajátjaimat köszöntöm: JD, KS, LZS, KB, SZD, KJ, KK, BJ, KF, RE, TA, DD, BCS, TH, KV és PB: gratulálok!

A megyei magyar foci környezetéről, sajnos, nem tudok ilyen elismerően szólni s bár neveket itt nem jelzek, mégis, ha valaki magára ismer, ne habozzon: nyugodtan keressen meg, és töltse ki rajtam dühét, álljon bosszút azért, mert megírtam. De aztán, ha haragja elmúlt, talán elkezdhet másképpen foglalkozni a gyerekfocival. Mert érdemes. Távol áll tőlem a kinyilatkoztatás, kezdő, aki vagyok. Az alábbiakban csak szubjektív, rövid jelentéssel leszek tapasztalataimról. A legfontosabb dolgokról.

A játékosok

Legelőbb róluk, mert a legfontosabbak a játékosok. A lelkesedés, a könnyek, a szívügyek. Centiméterekben mérhető pontosságú helyezkedés ("Edzőbá, hány métert mehetek előre? Mehetek előre? Menjek?"). Akkurátus mezválogatás és meccsvégi elpakolás(!) (Mi a fontosabb, a mezszín, vagy a mezszám?) Átlagosan zajos buszok (legyen átkozott, aki a bluetoothos hangszórót kitalálta), átlagos mennyiségű képek a facebookon (no filter, hadd csillogjon), szolíd chatfolyam-név ("sztárfocisták"). Gólöröm-táncok, pezsgőzés a szögletzászlónál (kölyök, borzalmas ízű). Kilencven százalékos részvétel az edzéseken (!!!). Is. Jellemző példa: szakadó esőben, kb. nyolc celsius fokban egy órát vártunk az ellenfélre. (Mez nélkül, mert azt csak akkor vehetjük fel, ha már kiderült, hogy miben érkezett a másik csapat.) Egy órával a meccs előtt már a pályán, a tervezett kezdéshez még egy óra, aztán egy újabb óra a meccs, azaz: hétvégén, délután-este, órákon át a viharos szélben, esőben, mégis jókedvűen, elszántan, gólarányjavító győzelmet aratva. (A körülmények igazán "férfias" hozzáállást kívántak meg a csapattól. Lásd ehhez egy régebbi posztot: Fiúfoci-Lányfoci címmel.) Szóval: csodasport. Csodafoci. Csodaélet. Voltak-e veszekedések? Voltak. (Mindenki játszani akar, mindenki győzni akar, de egyszerre csak nyolc ember lehet a pályán, az ellenfél pedig szintén nyerni szeretne.) Ezzel együtt is: csoda. Csuda.

(Szombat délután, szakadó eső, 8 fok, derű)

Az edzők

Mert a legfontosabbak az edzők. A győzelmi statisztikájuk. Ezért van az ordítva káromkodás, a lemondó hangsúlyú káromkodás,a  hajráncigálós (!) káromkodás, a cseréket egy percre sem beküldő káromkodás, a bírót hergelő káromkodás, a közönséggel egymásra találós káromkodás, a győzelmi kényszeres káromkodás, a sziszegős káromkodás, az edzői közhelyekkel tűzdelt káromkodás (lásd: "b.. meg, kemények vagyunk, mint a kád széle, b.. meg"), és így tovább.

Pedig, ahogy fentebb látszik: a foci öröm, a gyerekfoci különösen az. Minél kisebbek, annál nyugodtabban, higgadtabban lehetne edzeni, meccselni, értékelni. A korosztály (u15) még pont az az időszak, amelyben nem dicséret-korholás a leosztás, hanem dicséret-javítás. (A C-licences tananyagban [is] benne van.) Ne legyek igazságtalan: ilyenre is van példa. A játékosok tanulni akarnak, azért vannak ott (aki nem akar, aki csak ki akarja próbálni, hogy milyen mezben, sportszárban rendes pályára kivonulni és szépen kinézni, nos, az hamar elhagyja a csapatot). Nem is beszélve a szórakoztató jelenetek tömegéről. A legjobb az őszi szezonban: szöglet következik, edző beordít (káromkodás nélkül), "szöglet jön, figyelj!", mire érkezik a mindent vivő válasz a pályáról: "kinek?" A szöglet aztán valahogy végbement, de edzői instrukció nélkül, mert a két mester "egymás hasát fogva" röhögte végig a következő perceket. Derű és játék a pályán. 

Az edzőé a legnagyobb felelősség abban, hogy a Grassroots szellemiség megvalósul e. A fele már ("roots"), sajnos, megvan..

(Egy tortányi focista)

A bírók

Mert a legfontosabbak, persze, a játékvezetők. Kínnal járó, rettenetes kérdés, hogy mi rosszabb: ha nem érkezik meg, vagy ha megérkezik? Az őszi szezonban volt példa erre is, arra is. Idegenbeli meccs volt, és sajnos nem volt elég hideg, mert ha hideg lett volna, talán mozdult volna pár centit, vagy métert. Így magabiztosan fújt mindenfelé, elvéve ezzel mindkét csapat örömét. Egy másikat úgy kellett külön felhívni, hogy "sporttárs, megy a meccs!” "A tv-ben? Akkor vedd fel!" – jött a válasz, mire a (türelméről híres) klubvezető csak finoman annyit szólt: "Nem, te hülye, itt menne a meccs. Te fújod!"

A legalja: a szakmai öntudatos vak, aki meg is magyarázza, hogy milyen paragrafusok alapján teszi tönkre kétszer nyolc gyerek (plusz cserék, plusz edzők, plusz közönség) játékát. A szabályokat nem tudják (egy oldalnyi szöveg, egyébiránt, igaz, nem Braille-írással…), a nem tudottakat pedig még rugalmasan változtatják is. Topmondat: "Majd nálatok se fújom be!" A topmondat története: a szabályok szerint tilos a hazaadás, csakúgy, mint a nagyoknál, ha mégis úgy alakul: közvetett szabadrúgás következik. A félidő felénél, 0-0-nál ez történik, lelkesen szólok a lányoknak: "Menj fel, hazaadás volt, közvetettet rúgunk!", mire érkezik a sporttárs jelzése: "az ellenfél jön". Visszafogottan haragos kérdésemre ("Akkoreztígymosthogy?") érkezik a fent idézett gyöngyszem: "Majd nálatok se fújom be!"

Így biztosan nem lehet. Nem azért, mert helyzet lehetett volna, még csak nem is azért, mert ilyenkor a saját játékosaid téged néznek hülyének (jajszegény edző bá’, nem tudja a szabályokat…), hanem mert minden az alapoknál kezdődik. Az igazságtalanságot is el kell viselni, a hiba a játék (és leginkább a játékvezetés) része, de a nem tudás: dühítő, főleg, mert az egyetlen profi a pályán a bíró. Mert míg mi ingyen (én társ.-i munkában, a csapat lelkesedésből (és tortáért, naná:) dolgozunk, addig ő pénzt kap. Igen, az ilyen vacak is. Tisztelet azoknak, akik odafigyelnek, mert ilyen is van, és nem csak alkalmazzák, de el is magyarázzák a szabályokat, rászánják az időt, a figyelmet.

(A teljes csapat)

A szurkolók

Legvégül tényleg a legfontosabbakról, a szurkolókról. Mert viselkedésüket tanulmányozni: látlelet készítése. Mert a szurkolók egyrészt a gyermeküket – megindokolható módon – legszebbnek/legjobbnak/legügyesebbnek/stb. látó szülők, hozzátartozók, ennek minden jóságával és hátrányával. Nekik és az iskoláknak köszönhető, hogy a gyerekek edzésre járhatnak, meccseket játszhatnak, hozzá nem értésük nem árt annyit, mint amennyit használ segítőkészségük, biztatásuk. Persze, mélypontok akadtak sajnos, bőven. A saját gyermekét gyalázó szülő épp annyira vacak, mint, aki a csapattársat szidja. (Biztosan engem is, de azt nem hallom, másra koncentrálok.) Arról is érdemes említést tenni, hogy volt olyan mérkőzés idén, ahol az ellenfél „szurkolótábora” a kapu mögött a legocsmányabb tábort is megszégyenítő módon gyalázta a lányokat. A sikertelen élet minden frusztrációját, a szerencsétlen egyéni és közösségi sors minden rettenetét rákiabálva 10-12 éves gyerekekre. Tökéletes összhangban az üvöltőző/káromkodó/hajat tépő edzői attitűddel, a nemtörődöm bírói hozzáállással, az elhanyagolt környezettel, nem kevésbé hazánk általános mentális állapotával. (Lásd ehhez pl. Grecsó Krisztián friss tv-kritikáját az eheti ÉS-ben.) Messzemenő következtetést levonni nem áll szándékomban, távol áll tőlem a megmondás, bölcsességem hiányzik hozzá, az azonban szembetűnő, hogy futballunk épp olyan, mint mi vagyunk. Pont olyan, amilyent érdemlünk. Ezt tapasztaltam és abban reménykedek, hogy "de jövőre minden más lesz" (Szabó Benedek).   

Akkor most, de tényleg, ki/mi a legfontosabb? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mi most folytatjuk tovább az edzéseket, gyakoroljuk tovább a kisjátékokat, a helyezkedést, a helyes lábtartást, a kitámasztást és fordulást, a labdavezetést, sok mindent még, szabályokat is, persze, szóval a játékhoz szükséges alapokat. Gyakoroljuk a sportszerű játékot, az ellenfél tiszteletét, a bíróval szembeni nagyvonalúságot, a munka tisztességes elvégzését, a felelősségvállalást, a kudarctűrést, a siker-feldolgozást, szóval (nagy szóval) az életfunkciókat. Csak bízni lehet, hogy hagyják. Hogy hagyva lesz. És a téli szünet előtt ettünk egy tortát. Nem volt ráírva káromkodás.