Kiss L. László  Kiss L. László

Reszkess, Chelsea!

(Arsenal–Watford 1:2)
 

 

Kedd esti rémálom. A középmezőny aljában tanyázó sunyi Watford beszökött a londoni kertek alatt, és vitte a zsákmányt, mint a szél. Ugathattak Vahurjaink, kifogott rajtunk ez a szedett-vedett kompánia. Kaboul, akinek egykori Tottenham-védőként volt miért törlesztenie, Cleverley, aki ex-manchesteriként vélhetően pont annyira szeretheti az Arsenalt, mint mi őt, és a többiek: Janmaat, Behrami, Gomes – nem is rossz felhozatal, miért parkolnak ezek a mezőny második felében? Hát mert tényleg nem olyan jók. Annál nagyobb művészet kikapni tőlük otthon.

 

Ne szépítsük: csúnya volt. Vendégjogukkal visszaélve, tizenhárom perc alatt elhúztak kettővel, s hiába szegeztük később a kapujuknak őket (neki? föl, rá!), hiába ment húsz percig olyan egykapuzás, mint egy Kádár-kori lakótelepen, azok vigyorogtak a végén, akiknek egy tisztességes forgatókönyv szerint nagyon nem kellett volna. Ilyen meccsen nincs rosszabb, mint a szépítő gól – minek fölpiszkálni a magába roskadt drukker lelkében a parazsat, ha aztán hagyjuk kihunyni a tüzet? Az 1:2 csak a statisztikákban mutat szebben.

 

Él bennem egy hülye, aki szerint ez csupán Patyomkin-eredmény. Kösd fel a gatyád, Chelsea, szombaton tényleg azzal találkozol, aki vagyunk!

 

Neked pedig, kedves Watford, azt üzenem, ha már volt képed beleköpni bajnoki ábrándjaink levesébe, s jónak láttad megpattanni ezzel a számodra tök fölösleges három ponttal, összezavarva a tabella élén mindent, amit össze lehetett, merjél nagyot álmodni, és legyél te a bajnok.

További posztok