Kiss Tibor Noé
A RÓMA FELIDÉZTE AZ OLASZ KLUBFOCI FÉNYKORÁT
Alig egy nappal ezelőtt nevezte Szombathy Pál az AS Romát olyan csapatnak, amely a startvonalról újraindulva ismét arra vár, hogy visszatérjen „Európa krémjének a második rétegébe”. Teljes egyetértéssel olvastam a posztját. Valóban van abban valami melankolikus, amikor valaki egy olyan csapatnak szurkol, amelynek számára már egy BL-negyeddöntő is nagy sikernek számítana. Elődöntő? Édes álom.
A Roma a kétezres évek végén állt a legjobban a Bajnokok Ligájában, a csúcs talán az akkoriban pengeéles Lyon búcsúztatása volt a legjobb tizenhat között (2007, tavasz) vagy a Real Madrid elleni kettős győzelem (2008, tavasz). Nekem: Spalletti, Totti, Pizarro, Vu-csi-nics! Kár, hogy a negyeddöntőben mindkétszer erősebb volt a Manchester United: sajnos erről a Roma-korszakról a legtöbbeknek, a ManUTD elleni 1:7 maradt meg az emlékezetében. Hiába, ez a közepes kiscsapatok, az álmodozók átka, hogy az igazán nagyon közül valaki mindig elveri őket, időnként nagyon.
Mindez arról jutott eszembe újra, hogy csütörtökön a Roma 4:0-ra legyőzte idegenben a Villarrealt az Európa-ligában. Már az eredmény is hihetetlen, és maga a játék is az volt. OK, a Villarrealnak voltak már szebb napjai, de Spanyolországban azért nem szokás négy gólt (és milyen gólokat!) rúgni. Ilyen érett és pontos játékot nagyon régen láttam nemzetközi meccsen, nemcsak a Romától, hanem olasz csapattól egyáltalán. Olyan magabiztosságot, labdabiztosságot, taktikai fegyelmet mutattak be a nyomasztó fölényben játszó De Rossiék, hogy kilencven percig a kilencvenes években, az olasz klubfoci fénykorában éreztem magam.
Mielőtt azonban elbíznánk magunkat, lássunk egy statisztikát: a Roma mérlege az utolsó 15 Bajnokok Ligája-mérkőzésén 1 győzelem, 6 döntetlen és 8 vereség. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Florenzi térdszalagja ismét elszakadt. Szóval, előbb legyen meg, mondjuk az Európa-liga elődöntő, s aztán szép lassan a többi. Jövőre aztán, reméljük, jöhet egy nagyot szóló siker a Bajnokok Ligájában.
