D. Bányász Gergő
Van egy furcsa világ, ami elsőre pont olyan, mint az igazi, amiben élünk. A polcon a könyvek, a hűtőben a sajtok, a fészerben a vasvilla, a kamrában pedig a pálinkák, szóval mindkét világban, minden ugyanott van.
Mégis, ott teljesen más az élet! A párhuzamos világban ugyanis varázsütésre mindenki megbolondul. Amikor belépünk, még nem tudjuk, mi vár ránk. Gyanútlanok vagyunk, hiszen semmi sem változik meg, amikor csendben, szinte észrevétlenül átlépjük a valóság küszöbét.
Csütörtök este, amikor leültem a tévé elé, hogy megnézzem a Vasas-Fradi kupadöntő ismétlését, még nem sejtettem semmit. Aztán egy pillanat alatt elment a józan eszem – az utolsó tiszta pillanatom az volt, amikor a távirányítót felemeltem és bekapcsoltam a tévét. Akkor még tudtam, hogy egy nappal azelőtt, az Üllői úton a kapu mögött tomboltam, a következő másodpercben már nem.
Saglik kapufájánál tértem magamhoz. Akkorát ordítottam, mintha soha nem láttam volna a török bombáját – pedig láttam, alig egy napja, élőben! Úgy szorítottam ökölbe a kezemet, és úgy ütöttem rá a térdemre, hogy a fájdalomtól egy pillanatra visszatértem a való világba.
A józanság azonban az első lassításnál elillant. Újra izgalmas lett az a meccs, amelynek már minden pillanatát a helyszínen átéltem, amelynek minden fontos jelenete beégett. Sőt, az állapotom egyre rosszabb lett! Kulcsár góljának például úgy örültem, mintha akkor láttam volna először, Murka utolsó perces helyzeténél pedig már egy cigi és egy pálinka is volt a kezemben…
Hogy mennyire mélyre ment a „vereség” csak ezután derült ki. A hosszabbítás utolsó percében magamhoz tértem – a szervezetem nem tűrte tovább a fájdalmat, jelzett, hogy kapcsoljam ki a tévét.
