Kiss L. László
TEJJEL CROISSANT
Micsoda gólt lőttünk Manchesterben! A fürge chilei termékenységisten, Alexis Sánchez passza álomszerű: hajszálpontosan a körülményesen forduló védő sarka mögé érkezik a játékszer, azzal a Walcottal együtt, aki némi szerencsével átveszi – „és ott a laszti jobbra bent”, ahogy Varró Dani írja a Maszat-hegyben.
Ami ezután következik, rémálom.
Az első félidőben még csetlenek és botlanak a Manchester City játékosai, s bár ők dominálnak, úgy tetszik, a végeredmény sorsa a mi kezünkben van. Még akkor is, ha Sané és Sterling elfutásai életveszélyesek, különösen, ami az én életemet illeti. Nem a körmömet rágom: mindenemet. Kicsit sajnálom is a csúnyácska erotika-kék mezben száguldozó hazaiakat, nélkülözni kényszerülnek a tarthatatlan Agüerót. Oké, nálunk viszont Cazorla hiányzik, meg Henry. Mustafi is maródi, Chamberlain becserélés után sérül le, és a drága Sánchez bokája se lett egészségesebb a kilencvenedik perc végére. A lelkünkről nem is szólva: azt salakanyaggá passzírozta a szörnyűséges második játékrész. Kifordul a világ önmagából, egyszerűen nem létezünk, maga ellen játszik az ellen. Az egyetlen szép pillanatunk, amikor beáll Giroud.
A Manchester City nem tartozik a kedvencek közé, inkább rühellni, mint tisztelni illik őket. Pár éve, amikor sejk állt az élükre, hirtelen megjött az önbizalmuk, s gyakorlatilag nekiálltak megvásárolni a fél Arsenalt. Nasri, Sagna, Clichy mind ilyen méltatlanul végezte. Touré, Vieira, hadd ne soroljam. Most meg ott kuksol az edzői stábban Arteta is. Siralmas.
Háromszor kaptam agyvérzést a meccs alatt. Ennek csalhatatlan jele, hogy vacsorára száraz croissant-t rágcsáltam, s hogy jobban csússzon, tejet ittam hozzá. De ez sem segített. Már csak azt szeretném tudni, mért kapunk ki 2:1-re egy olyan csapattól, amelyik nem jobb nálunk. Mindjárt kétszer is egy héten. Azt kell hinnem, direkt van.
